Francia szőlőtermelő és borász, aki világjáró körútjai során, az 1990-es években szeretett bele Tokaj-Hegyaljába, és Olaszliszkán telepedett le. A szerelem tart a mai napig. Közben itt alapított családot, és az általa készített tokaji bort tizenöt országban vásárolják. Megnyerő személyiség, aki úgy érzi, jó helyre költözött, a vidék nagy jövő előtt áll. Még ha a jelenlegi viszonyok nem sugallják is ezt. Samuel Tinonnak hívják.
Ezzel a mondattal nyitok be a házba:
– A legjobb tokaji bor készítőjéhez jöttem…
Mosollyal az arcán felel:
– Az a jó bor, amit el tudtunk adni…
– A tudás a tények halmaza, a bölcsesség a tények leegyszerűsítése.
– Bölcsesség lenne, amit mondtam? Ez a realitás. Aminthogy az utóbbi huszonöt évben úgy kell értelmezni a munkánkat, hogy kereső utat járunk. Tudniillik a tokaji borvidék múltjának nyolcvan százalékát nem őrzik papírok. Nagyon sok dolog van, amit csak száz, kétszáz év múlva fogunk tudni. Nevezetesen, hogy a bor íze hogyan változik, hogyan fog kinézni a színe a szóban forgó időszak elmúltával. Egyre több tapasztalatunk lesz, és ekkor tudjuk majd rekonstruálni a régit. Egyelőre nincs olyan bor, amelyről száz százalékig tudnánk, kik csinálták, hogyan készült; szeptember 1. és december 1. között mikor szüretelték és milyen körülmények között. Az én hordóimon már rajta van a szüretelési dátum. Egy bordeaux-i bortermelő mondata jár vissza: „A legelső kétszáz év a legnehezebb, de utána minden simán megy.”
– A jó öreg idő mindenkinél többet tud. Több problémát old meg, mint a világ összes elméje. Sokak számára azonban a jelen a legfontosabb.
– A bortermelők, a kereskedők komolyan foglalkoztak Tokajban a borral, de a második világháború, az üldöztetések és menekülések, majd a szocialista időszak mindent tönkretett. Betemette a múltat. Nem tudjuk pótolni azt, ami nincs meg. Új utat kell keresnünk, új alapokon. A bortermelés nagyon hosszú folyamat. Történelem.
Poharak kerülnek az asztalra, és a hegy levét isszuk. Platón mondása ötlik fel: „A bor a legszebb ajándék, amit az Isten az embernek adott.”
– Mi volt a döntő mozzanat, ami miatt az 1990-es évek elején itt telepedtek le?
– Nem volt döntő mozzanat, egy folyamat eredményeképpen kerültem ide. Jöttem-mentem, utazgattam a világban, a tengerentúlon és Európában, a bor repített ide és oda, majd elvetődtem Tokajba is. Megbabonázott a világ egyik legjobb termőhelye, és itt ragadtam. Nem az a kérdés, hogy hol vagyok. Most itt élek, de nem tudom, hogy lesz később. Fontos lépés volt, amikor eldöntöttük, hogy beletesszük az ujjunkat a saját bortermelésünkbe. Tisztában voltunk azzal, hogy ha ez bekövetkezik, sitty, visszafordulni már nem lehet.
– Felesége, a szintén francia Mathilde Hulot mit szólt az útelágazáshoz?
– Itt ismertük meg egymást. Ő is sokat utazott a világban, és éppen első cikkét írta a rendszerváltás után a tokaji borról a La Revue Vinicole Internationale elnevezésű szaklap számára, amikor egymásba botlottunk. Ugyanis író és újságíró. A család története is folyamat. Nem arról van szó, hogy Franciaországban éltünk, és egyszer csak elhatároztuk, hogy Tokajban akarunk élni, hanem így alakult. Persze könnyebb jót lépni akkor, amikor már nincsenek rossz alternatívák. Amikor később három fiunk született, elérkezett az a perc is, hogy tényleg döntsünk, és rájöttünk, hogy Olaszliszkán minden együtt van a boldoguláshoz: az óvoda, az iskola, a szőlő, a táj, az idill, a falu.
– S ha arra kérném, beszéljen a tokaji borról, hogyan jellemezné? Miért számít a világ egyik csodájának?
– Erre a kérdésre mindig mást szoktam válaszolni. Most is megpróbálom. A tokaji bor teljesen más civilizációt ölel fel, mint a többi európai bor. A vidék egyedülálló, ahol a szőlőszemeket borban áztatjuk, s ebből lesz az aszú. Ez az örökség már nem az idáig terjedt Római Birodalomból jön, hanem keletről. A történeti igazság az, hogy már a rómaiak is készítettek mazsola felhasználásával különleges, sűrű, édes-erős boritalt, amit vízzel hígítva ittak.
– Rousseau-t idézem: „Semmilyen nép nem szenvedett attól, hogy túl sok bort fogyasztott; a szenvedést inkább azok a problémák okozták, amik a nőktől származtak.”
– Nem tudok ellentmondani…
– Ön az első a családjukban, aki borkészítéssel foglalkozik?
– Negyvenhat évesen, az ötödik generáció tagjaként, az örökséget viszem tovább. Spanyol és francia gyökerekig nyúlik vissza a családunkban a borkészítés. Az első generáció a 19. században kezdett dolgozni a szőlőben, és az orosz cárnak is szállított bort.
– Örül annak, hogy franciának született?
– Természetesen, de ez nem olyan egyszerű. Amikor megszülettem, a francia útlevélre azt mondták: ez nagyon jó, kétségtelen, rangos okmánynak számított. Mára azonban – a rossz kapcsolatok folyományaként – meggyengült az útlevél, és ha így megy tovább, hamarosan semmivel sem fog többet érni, mint bármelyik európai passzus.
– Azt hiszem, a borkészítés nemcsak tudomány, hanem művészet is. Mikor jött rá, hogy érzéke van a mesterséghez?
– A kérdés nem így vetődött fel a számomra. Bordeaux-ban születtem, ami ha a borról van szó, a világ közepe. Most itt vagyok Olaszliszkán, és a kérdést így kell feltenni: meddig akarok foglalkozni a tokaji borral, és mikor mondjuk, hogy elegünk van, és többet nem? Az utánam következő generációnak már más lesz a kiindulópontja, ennélfogva az alapkérdése is. Ma még nem tudjuk, hogy ezt a közép-európai örökséget hogyan fogják kezelni.
– A fiai jól érzik magukat a faluban?
– Nem tudom. Ezt tőlük kellene megkérdezni. A nevelés nem könnyű feladat. A legidősebb fiú tizenöt éves. Már most arra kell készülniük, hogy huszonöt éves korukra megtalálják önmagukat. Nekem nincs traktorom, nem is akarok vásárolni, de biztos, hogy a traktor megváltoztatná a szemléletüket.
– Mondják, hogy a legnagyobb gond Tokaj-Hegyalján az elvándorlás.
– Egyértelmű! Emiatt nemegyszer a szüretet sem lehet időben elkezdeni. Rövid időn belül súlyos bajok lesznek ezen a téren. De ez nemcsak tokaji probléma. Csak összehasonlításul: egy soproni szőlőmunkás – mert Ausztriában sok magyar talált munkát – háromszor annyi pénzt kap, mint a tokaji. A sárospataki gimnázium végzős diákjai közül csak tíz százalék marad a borvidéken. Minibusz áll meg a házunk előtt, és az Angliában élő és dolgozó fiataloknak gyűjtenek különféle holmikat. Nagy kérdés, hogy a változást barátunkká vagy ellenségünkké tesszük.
Kortyolunk a borok arisztokráciájához tartozó tokajiból, és Plutarkhosszal értünk egyet: „A jó bor következménye a szabad és őszinte beszéd.”
– Milyen a viszony a gazdák között?
– Hogy mondjam? A pozitív irány lassú folyamat. Nem azt nézzük, ki a jobb bortermelő, hanem konkurenciára épülő piacgazdálkodás folyik. Többen vagyunk, többen dolgozunk, mindenki termeli a saját borát, és tiszteljük egymás stílusát. Korábban felvetődött a kérdés: melyik stílus az igazi? Ezen már túl vagyunk.
– Hol adja el a borait?
– Sok helyütt. Tizenöt országba szállítok. A tokaji olyan termék, amely sorra nyitja ki az ajtókat a világban. Egyszerű példát mondok. Hagyomány Franciaországban a karácsonyi torta. Egy alkalommal, 2004-ben, a mi ötputtonyos aszúnkhoz készítettek tortát egy híres champs-élysées-i szállodában. Minden reggel tizenöt ember dolgozott a tortán, túlzásba is vitték.
– Mondhatjuk, hogy Samuel Tinon boldog ember?
– Igen, az vagyok. Kívánom mindenkinek, hogy olyan legyen az élete, mint az enyém. Nagyszerű családom van. A feleségem a tizedik boroskönyvét írja, mindegyiket Párizsban adták ki, természetesen francia nyelven. A leg- büszkébb a tokajiról írott művére.
– Különös érzés Tokaj-Hegyalján egy francia ember szép csengésű magyarját hallgatni. A francia akcentus csak díszítő virág.
– Borkóstolás során sajátítottam el a magyar nyelvet. Ez volt a legjobb iskola. Ilyenkor sok ember összejön, záporoznak a kérdések, a válaszok. Sokkal nehezebb volt, amikor érvelnem kellett valami mellett vagy ellen. A magyar szó még közelebb vitt engem ahhoz, hogy megértsem Tokaj lelkét is.
Azon töprengek, milyen feliratú táblácskát helyeznék el Samuel Tinon pincéjében. Talán ezt: „Je ne connais de sérieux ici bas que la culture dela vigne.” Csak a szőlő termesztését tartom komoly ügynek. (Voltaire) w
