Évente ötmillió orvos–beteg találkozás zajlik Magyarországon a közfinanszírozott járóbeteg-szakellátásban, illetve a rendelőintézeti szakorvosi és nem szakorvosi ellátás során – derült ki a Medicina Járóbeteg Szakellátási Szövetség felméréséből. Az általuk megkérdezettek több mint nyolcvan százalékának „biztonságot jelentenek a közfinanszírozott szolgáltatások”.
Ötvenmillió orvos–beteg találkozó zajlik itthon éves szinten (képünk illusztráció) (Fotó: MH)
Bár a magánorvosi ellátás valóban erősödik, egyelőre az állami szektorral még nagyságrendileg sem vethető össze – hivatkozott saját adataira a Medicina 2000 Poliklinikai és Járóbeteg Szakellátási Szövetség. Azt írja, a médiában egyre gyakrabban lehet arról hallani, hogy a járóbeteg-szakellátásban visszaszorul a közfinanszírozott forma, s annak nagy része már a magánszektorban történik. A szövetség leszögezte: ezt egyrészt számszakilag sem tartja megalapozottnak, másrészt az erre utaló kijelentések alkalmasak az ellátórendszerbe – szorosabban véve a rendelőintézetek munkájába – vetett közbizalom megingatására, ezért „érdemes végre tiszta vizet önteni a pohárba”.
Magyarországon évente ötvenmillió orvos–beteg találkozás zajlik a közfinanszírozott járóbeteg-szakellátásban, független rendelőintézeti vagy kórházhoz kapcsolt rendelőintézeti szakorvosi és nem szakorvosi (például gyógytorna, fizikoterápia, audiológiai) ellátás során. Vagyis évente minden magyar állampolgár átlagosan ötször veszi igénybe a járóbeteg-szakellátást. A diagnosztikai vizsgálatokat, így a CT-t, az MRI képalkotó vizsgálatokat, a vérvételt és a hozzá kapcsolódó laborvizsgálatokat nem is számította bele a szövetség ezen értékbe. „Sajnos nem rendelkezünk hivatalos, megbízható adattal arról, hogy mennyi beteget látnak el magánfinanszírozott járóbeteg-szakellátásban, és erre mekkora finanszírozási összeg jut. Szakmai becsléseink szerint azonban évente kevesebb mint egymillió orvos–beteg találkozás történhet, tehát nagyjából minden tizedik állampolgár jut el évente egyszer a magánellátásba” – írta a szövetség. De nem pusztán arról van szó, hogy ötvenszer több orvos–beteg találkozás történik a közfinanszírozott ellátásban, hanem arról is, hogy a fenti kiemelt járóbeteg-szakellátási tevékenységre 2018-ban mintegy százharminckétmilliárd forintnyi társadalombiztosítás jut. Ehhez képest nyilvánvalóan eltörpül a magánfinanszírozott ellátások köre.
A szövetség említést tesz arról, hogy 2015-ben úgynevezett „járóbeteg-konzultációt” szervezett, amelynek során mintegy nyolcezer-ötszázan válaszoltak a kérdéseikre. Azzal az állítással, hogy – idézték – „A közfinanszírozott egészségügyi szolgáltatás biztonságot jelent számomra”, a megkérdezettek nyolcvankét százaléka egyetértett, „tehát nyugodtan beszélhetünk közbizalomról”. A kutatásban rákérdeztek arra is, hogy a hosszú várakozási idő indokolja-e a magánegészségügy igénybevételét, ám ezzel csupán 30,7 százalék értett egyet. A megkérdezettek zöme, közel hetven százaléka tehát „vagy anyagi helyzete miatt nem fordul magánellátóhoz, vagy úgy vélekedett, hogy nincs arra szükség, hogy magánegészségügyi szolgáltatóhoz menjen, mivel komoly betegséggel úgyis az állami ellátáshoz kell fordulnia” – olvasható az elemzésben. A szövetség álláspontja szerint fontos, hogy a magyar betegek értsék és tudják, hogy ellátási szükségletük esetén bizalommal fordulhatnak „a sok problémával terhelt, de biztonságos ellátást nyújtó szakrendelőkhöz”, amelyek, amennyiben szükséges, gondoskodnak továbbjuttatásukról a megfelelő kórházba.
