Hazánkat Lengyelországhoz legalább ezeregyszáz éves szál köti: segítettük egymást a bajban, most pedig annak az ideje jött el, hogy egy jobb korban legyünk partnerek – mondta lapunknak Hóvári János történész, korábbi nagykövet, az Eötvös Collegium Baráti Körének elnöke.
Hóvári János: Az Eötvös Collegium a magyar–lengyel kapcsolatok lelke volt (Fotó: MH)
– Honnan jött az ötlet, hogy az Eötvös Collegium Baráti Köre Galíciába menjen?
– Az Eötvös Collegium Baráti Köre idősebb tagjainak még első kézből vannak ismeretei az első világháborúról: nagyapáink háborúja volt ez, akik sokat meséltek nekünk háborús emlékeikről és a helyekről, ahol harcoltak, Szerbiáról, Galíciáról, Bukovináról és Észak-Olaszországról. Azért is jegyeztük meg nagyon, mert a történelemkönyvekben ők nem hősök, hanem „megtévesztett” vagy „megtévedt” áldozatok voltak: mást mondtak az iskolában, mint amit otthon hallottunk. Az első világháború centenáriuma apropóján egyesületünk több tagja javasolta, hogy keressük föl az egykori csaták színhelyét. Tavaly az Isonzó Expresszel jártuk be az Isonzó völgyét és a doberdói magaslatokat, idén Galíciába mentünk, ahol a krakkói magyar főkonzul, Körmendy Adrienne kalauzolt bennünket.
– Mi volt az út célja?
– Elsősorban az emlékezés és a visszatérés gondolatban a lövészárkok világába. Az első emlékhely, amelyet meglátogattunk, a limanowai katonai temető volt, itt akadályozták meg 1914 decemberében a katonáink azt, hogy az oroszok áttörjék a frontot, és elfoglalják Krakkót. Soproni, székesfehérvári és szegedi huszárok védték a stratégiai magaslatot, és verték vissza a heves támadásokat. Az első világháború Zrínyi Miklósaként itt esett el Muhr Ottmár, a soproni 9-es huszárok ezredese és vele együtt több száz derék magyar huszár. Meglátogattuk az 1915. évi gorlicei áttörés stratégiai helyszíneit is: Luzsnán a polgármesterrel együtt gyalogoltunk fel a hősi temetőbe és az emlékezés kápolnájához.
– Ha választani kell, melyik helyszínt emelné ki?
– Przemyslt, a katonavárost, amit véleményem szerint minden magyarnak ismernie kell. A város és az erőd védői többnyire magyarok voltak, emlékük a település szinte minden szegletében megtalálható. A város főterén pedig ott van a levelét postára adó magyar huszár szobra. Egyébként egész Nyugat-Galíciában nagy gonddal őrzik a magyar emlékeket, ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy minél többen rójuk le itt tiszteletünket, s közben ápoljuk a hagyományos magyar–lengyel barátságot.
– Milyen kapcsolatok fűzik a lengyelekhez az Eötvös Collegiumot?
– Az Eötvös Collegiumnak a múltban nagy szerepe volt a magyar–lengyel kapcsolatok ápolásában, remélem ez ma is így van. Amikor a magyarul tanuló lengyelek Varsóból és Krakkóból Magyarországra jöhettek, mindig az Eötvös Collegiumban laktak, így közülünk mindenkinek volt lengyel barátja. A mi nemzedékünk fiatalon sokszor járt Lengyelországban. Krakkóban az 1970-es években még lépten-nyomon olyan emberekbe ütköztünk, akik a második világháború alatt hazánkban éltek menekültként.
Az Eötvös Collegium a magyar–lengyel kapcsolatok lelke volt.
– Kötődik az intézményhez Wacłav Felczak is, akinek ma egy kulturális és közéleti alapítvány viseli a nevét.
– Igen, Wacłav Felczak professzor úr nekünk egyszerre volt a kedves tanár és a legendás lengyel nemzeti hős. A háború előtt járt először a Collegiumban, aztán menekültként. Elvhű lengyel volt, aki ezért nagy árat fizetett, megjárta a nácik és a kommunisták börtöneit is. Az enyhülés idején jöhetett ismét szeretett Budapestjére és az Eötvös Collegiumba. Száz éve született, és 1993. október 23-án hunyt el Krakkóban. Emléktáblája a Collegium nagytársalgójának falán nemcsak róla szól, hanem a magyar–lengyel barátságról is. Az évforduló és a halála apropóján lesz is idén egy lengyel–magyar megemlékezésünk.
– Mit üzen a legújabb kori Lengyelország fennállásának száz éve a magyar tudomány, értelmiség, közélet számára?
– Hazánkat Lengyelországhoz legalább ezeregyszáz éves szál köti: segítettük egymást a bajban, most pedig annak az ideje jött el, hogy egy jobb korban legyünk partnerek. Fontosak az egyetemek közötti kapcsolatok, sokkal több diákcserére lenne szükség, és egymás nyelvét is jobban kellene ismernünk. Bízom az ifjúságban, hogy megérti, a magyar történelemben a lengyel föld minden más országnál többet jelent a közös múltbeli sors, a hasonló tapasztalatok és a közös jövő szükségességének evidenciája okán.
