Tudomány
Az írás története nem úgy kezdődött, ahogy az iskolában tanultuk
Mezopotámiától Egyiptomon és Núbián át Etiópiáig és Nyugat-Afrikáig sokkal sűrűbb hálózat rajzolódik ki, mint hinnénk
Az írás történetét szeretjük tiszta, egyenes vonalak mentén elmesélni. Valahol „feltalálták”, onnan tovább terjedt és végül meghódította a világot. Csakhogy a kutatások alapján ez a kép ma már túl egyszerűnek tűnik. Az írás nem egyetlen jól körül határolt területről terjedt szét a világban, hanem több helyen, eltérő társadalmi igényekre válaszolva, hosszú fejlődési folyamatnak köszönhetően jött létre. És ami különösen fontos, hogy Afrika ebben a történetben nem a peremvidék, hanem az egyik legfontosabb központ volt.
A legismertebb korai példák valóban az ókori Közel-Keletről és Északkelet-Afrikából származnak. A mezopotámiai ékírás előzményei a Kr. e. 4. évezred végén jelentek meg, kezdetben főként gazdasági-adminisztratív célokra, például árumozgás és készletek nyilvántartására. Az egyiptomi hieroglif írás szintén nagyon korai, nagyjából Kr. e. 3200 körül már biztosan létezett és kezdetektől fogva erősen összekapcsolódott a királysággal, a rituálékkal és a reprezentációs céllal (Baines; Allen). Már ebből a két példából is látszik, hogy az írás nem ugyanarra a problémára adott ugyanolyan választ. Mezopotámiában a számolás és adminisztráció felől nőtt ki, Egyiptomban sokkal hamarabb vált a hatalom látványos nyelvévé is.
A globális kép még érdekesebb, ha tovább nézünk. A kínai írás legkorábbi biztos emlékei a késő Shang-korból, az úgynevezett jóscsontfeliratokból ismertek, a Kr. e. 2. évezred végéről. Közép-Amerikában több rendszer is kialakult és a maja írás a Kolumbusz előtti világ egyik legösszetettebb szöveges rendszere volt. Az ottani írásfejlődés nem a Közel-Kelet másolata volt, hanem saját történeti pályát futott be. Már önmagában ez is óvatosságra intő jel, az írás nem egyetlen civilizáció szabadalma, hanem több, részben egymástól függetlenül létrejött megoldás gyűjtőneve.
Afrika története ezen belül különösen fontos, mert egyszerre mutat korai eredetiséget és későbbi kreatív fejlődést. Egyiptom eleve afrikai térségében helyezkedett el, vagyis már a legkorábbi nagy íráskultúrák egyike is a kontinenshez tartozott.
De a történet itt nem ér véget.
A Nílus felsőbb vidékein a kusita királyságok saját írásrendszert használtak. A meroitikus írás a Kr. e. 3. század körül jelent meg és a Núbiai Királyság állami-vallási életének fontos eszköze lett. Ez azért lényeges, mert nem egyszerűen egy külső rendszer passzív átvétele történt, hanem helyi nyelvre szabott alkalmazássá vált.
Hasonlóan fontos az ge’ez, vagyis az etióp írás története. A dél-arábiai kapcsolatok nyomai tagadhatatlanok, de az Etióp-felföldön használt rendszer saját fejlődési pályára állt, és végül abugidává alakult, vagyis a mássalhangzójelekhez rendszeresen kapcsolt magánhangzó-jelölés jött létre. Ez a rendszer az Akszúmi Királyság és az etióp kereszténység révén rendkívül tartósnak bizonyult, és ma is élő íráshagyomány része. Magyarán, az átvétel itt sem egyszerű másolás volt, hanem mély, helyi újra tervezés.
A kontinens más részein is látványos a sokféleség. A libükó-berber és későbbi tifinagh hagyomány Észak-Afrikában fontos példája annak, hogy az írás identitásképző eszközzé is válhatott. Nyugat- és Közép-Afrikában sokáig erősen működtek az írásbeliséggel párhuzamos, gazdag szóbeli kultúrák, de ez nem azt jelenti, hogy az írás hiányzott volna.
Az arab írás ajami változatai évszázadokon át szolgáltak afrikai nyelvek lejegyzésére, a hauszától a fuláig és a szuahéliig, főként vallási, jogi, kereskedelmi és oktatási célokra.
Ez megint fontos korrekció.
Nemcsak az számít írástörténetnek, amikor „nulláról” új rendszert alkotnak, hanem az is, amikor egy meglévő rendszert helyi nyelvre és helyi társadalmi igényekre alakítanak át.
Sőt, a modern kor előtt és alatt Afrika több önálló írásrendszert is létrehozott. A vai szótagírást a mai Libéria térségében a 19. században dolgozták ki, a bamum írás Kamerunban született meg a 19–20. század fordulóján, az N’Ko pedig 1949-ben jött létre Nyugat-Afrikában és máig élő íráshagyományt teremtett a mande nyelvek számára.
Ezek a példák szétrobbantják azt a régi elképzelést, hogy az írás kizárólag ősi birodalmak egyszeri találmánya lenne. Inkább azt mutatják, hogy társadalmi szükség, politikai akarat, vallási élet vagy kulturális önszerveződés újra és újra képes írásrendszereket létrehozni.
Az írás terjedése tehát nem úgy zajlott, mint egy kész know-how exportja. Inkább fordítások, helyi újítások, hatalmi igények, kereskedelmi útvonalak és vallási központok sűrű hálózatán keresztül mozgott. Néhol az állam akarta, hogy számolni, adóztatni és emlékezni tudjon. Máshol a vallási szövegőrzés és oktatás miatt formálódott.
Megint máshol a közösségi önazonosság és a nyelvi önállóság adott lökést neki. Ezért félrevezető az a régi séma, hogy volt néhány „igazi” központ, a többiek pedig csak másolták azt.
A globális és afrikai írástörténet valódi tanulsága épp az, hogy az írás egyszerre találmány és társadalmi folyamat. Nem elég csak létrehozni a jeleket. Kell hozzá intézmény, közösség, presztízs, gyakorlati használat és valamilyen jövőkép arról, miért érdemes rögzíteni a nyelvet.
Ettől lett az írás a történelem egyik legnagyobb fordulata. Nemcsak azért, mert lehetővé tette a feljegyzést, hanem azért, mert minden társadalom, amely használni kezdte, át is formálta a saját képére.
Rövid forrás megjelölés: A cikk fő állításai klasszikus és széles körben hivatkozott kutatásokra támaszkodnak, többek között Denise Schmandt-Besserat, Christopher Woods, John Baines, munkáira.
