Elgondolkodtam én azon, hogy ha most lennék diák, vajon hol lennék. Az utcán? Az iskolában? Vagy otthon? Örülök, hogy nem vagyok most diák. És nem azért, mert ne tudnám határozottan, meggyőződésből mondani és tenni, hogy hol lenne a helyem, hanem azért, mert akik között én iskolás voltam, tanárok, egyéniségek, valódi, maradandó élményt adó személyiségek már nincsenek – tisztelet a kivételnek. A tanárok fizetése mindig is alacsony volt, a társadalom sosem tartotta fontosnak, hogy anyagi megbecsülésük érdekében kiálljon értük. Ennek érdemi elővétele, előtérbe helyezése, a rendezés folyamatának elindítása az utóbbi évtized vitathatatlan eredménye. Hogy akkor miért pont most van e demonstrációcunami? Ez az igazi kérdés. Valójában a szakszervezet, az érdekérvényesítés kultúrája nem alakult ki idehaza, mindent meg is tett például a rendszerváltás előtti hatalom, hogy ne is legyen, a rendszerváltás után pedig a baloldal mindig „pajzsként” próbálta használni a jogos érdekükért kiállókat, így hol „előre lökték”, hol „szétszedték” őket önös érdekeik szerint. És sokan a tanárok és diákok közül – azért korántsem mindenki ! – ezt most be is kajálták.
Ez a helyzet ma is, a baloldal elügyetlenkedte, kiüresítette a saját esélyeit a hatalomba való visszatérés tekintetében, és most gyorsan „felpiszkált” egy akut ügyet, és annak „árnyéka” védelméből kiabál. Igen, akut ügy, nem becsüljük meg eléggé a TANÁRT. És ez jóval több, mint egyszerűen csak a fizetés kérdése. Az a torz szemlélet, amely gyakorlatilag a rendszerváltás óta csak erősödőben van, és a tényleg tehetséges, minőségi tanerő erodálódását hozta, hogy a gyereknek kvázi több joga van, mint a tanárnak, hogy a tradicionális hierarchia ellen tűzzel-vassal való küzdelem során egy új, de beteg, egészségtelen, más hierarchiát emeltek érvényre, és a mester és tanítvány viszony, élethelyzet, a termékennyé tevő világ eltűnt.
Sokan csodálkoznak, és csak a pénzre fogják, hogy az egyházi fenntartású iskolákból vagy a tanárképző felsőoktatás gyakorló iskoláiból kikerülők rendre jobban teljesítenek, szárnyalóbban mennek az egyetem, az egzisztenciális felemelkedés felé. Mert ott határozott, karakteres értékrend van, ott elvárás van és ott minőségi oktatás van. Ott úgy gondolják, hogy a fiatalnak képzésre, nevelésre van szüksége, határtalan érdeklődése, tudásvágya kielégítésre vár – és ehhez a kedvet, a motiváltság világát meg is tudják teremteni, ott közösségi szellem van, ott az egyéni kiteljesedés lehetősége egészséges versenyt, előbbre jutást generál.
Arisztotelész vallotta: „A tanítás gyökere keserű, de a gyümölcse édes”. A tudásért, a világ megértéséért, egy szakma megtanulásáért sok-sok veríték kell tanártól, diáktól egyaránt. Az bizony esti, éjszakai dolgozatjavítást, a diák gondolati világába való beleélést kívánt mindig és kívánni fog a jövőben is a tanártól, és estébe nyúló, éjszakába húzódó kemény tanulást, felfedező munkát a diáktól. Ez közös munka, ez nem letudható azzal, hogy majd jól kitömjük a zsebüket a tanároknak, és akkor majd elhallgatnak. Ehhez szükséges a minőségi infrastruktúra – tábla és kréta kell –, megbecsülés, tisztelet, előnyben részesítő társadalmi közeg kell, a hátrányos helyzetűek felé több türelem, emberi-szellemi felzárkóztatás kell a források mellett.
„Szabad ország, szabad oktatás” – szabad érdemi, nem pártszócsőnek használt, szabad érdekérvényesítő önszerveződést működtetni, érdemi, tényszerű igényekkel, jól artikulált véleményekkel, elvárásokkal. Aki nem látja, hogy miben és milyen mértékben van szabadsági foka a tanárnak és a diáknak az önkifejezésre a kíváncsisága, az érdeklődése világában és az erre adott tanári válaszokban, javallatokban az inkább menjen portásnak, liftkezelőnek vagy kabinosnak, mert ott egyértelműbb mit kell csinálni. Az oktatás, nevelés jóval több, mint a szigorúan vett szaktantárgyi ismeretátadás. Az ötlet, a kreativitás, a teremtő munka a tanártól, az önálló megszólalás, feldolgozás, a saját hang meghallása a diáktól. Ja, a kötelező tankönyvet időnként be kell tudni csukni, de ahhoz spiritusz kell ám!
Azért merem így, határozottan mondani, mert ahova én jártam iskolába, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Iskolába, ez ott így volt. Pedig más rendszer volt, a tanárok egy jól meghatározható része bigott kommunista volt, egy másik része meg pont az ellenkezője, de mindegyik mégis tudott minőségi munkát végezni, tudta a gyerekeket imádni, és rendet, fegyelmet, figyelmet tartani. A történelmet – és a 60-as évek végét, 70-es évek elejét éltük – úgy tanították, hogy „ok-okozat”, hogy a biológiát úgy tanították, hogy a „környezet” legyen a középpontban, hogy a fizika- és kémiaórán kísérlet kísérlet hátán volt, a tornaórán megszerettették a mozgást, és az egyik olasz nyelvtanár Dekameron Boccaccióját adatta elő a fiúkkal, lányokkal. És akkor volt csak igazán kötelező tankönyv, mégis elég sokszor be lett az csukva, és más forrásmunkák is előkerültek – könyv, rádióriport, film, hanglemez –, olyanok, amelyek némelyikére most is pontosan emlékezni tudok. De ehhez tanáregyéniségek kellenének – még egyszer mondom, tisztelet a létező kivételeknek.
Úgyhogy én – ha most lennék diák – az iskolában maradnék, s ha éppen nem volna oktatás, felmennék a tetőteraszra, napoznék egyet, és hallgatnám a belváros templomainak harangzúgását, amelyet minden ünnepélyen, amit ott tartottunk, hallgattunk, sőt a legtöbbször pont akkor énekeltük a Szózatot. A tantermünk falán lévő mondat jut eszembe, amelyről egy lyukasórára bejövő tanárnő azt mondta, hogy „Gyerekeim, ez felénk, tanárok felé van fordítva, tehát eme felszólítás nekünk, tanároknak szól: Munkálkodó légy, nem panaszkodó!” (Katona József: Bánk Bán)
