Egy magyar írástudó a császárváros rögös útjain

A mulatságos történet nem állít kevesebbet, mint hogy a századforduló előtti országos szoborállítási mánia kissé zavarba ejtette Nyíregyháza vezetését, mert eleinte nem találtak olyan híres személyt, aki szorosan köthető lett volna a városhoz. Krúdy szerint Krasznay Gábor, a nagy tekintélyű polgármester tett javaslatot a Bessenyei-szoborra. Azzal érvelt, hogy az író szülőhelye, Tiszabercel is Szabolcs vármegyében van, akárcsak Nyíregyháza.

Ez az érv állítólag nem győzte meg az adakozók egy részét, így azután nehezen folydogált be a szoborravaló. Mindenki azt kérdezte: ki az a Bessenyei? A magisztrátus érezte, hogy lépnie kell, ezért felkérték Gaál Ede levéltárost, hogy kutasson fel valamit a nagy emberről. A levéltáros szorgalmasan keresgélt, de sem régi iratot, sem képet, sem könyvet nem talált. Megtalálta viszont Bessenyei arany sújtásokkal díszített, fehér rókaprém bundáját. Jobb híján ezt tették közszemlére a városházán.

A polgárok megcsodálták a bundát, és azt mondták: nem lehetett közönséges ember az, akinek ilyen drága bundája volt. Ezek után megnyíltak a bugyellárisok, összegyűlt a szükséges pénz, Kallós Ede szobrász pedig elkészíthette nagyszerű, neobarokk stílusú művét, amely 1928-ig állt a vármegyeháza előtt. Akkor áthelyezték jelenlegi helyére, a mai Bessenyei térre.

A fiatal Bessenyei egykor Sárospatakon tanult, majd házi tanítók segítségével folytatta tanulmányait, és mindössze tizenkilenc évesen került Bécsbe, a királynő újonnan felállított magyar testőrségébe. 1770-ben, huszonnégy évesen kezdett írni. Megismerkedett Kollár Ádámmal, a királynő bizalmát élvező, cenzori feladatokat is ellátó történetíróval, az udvari könyvtár igazgatójával, valamint Grass Frigyesné bárónővel, a királynő udvarhölgyével, belső komornájával. Ez a két személy különösen nagy szerepet játszott abban, hogy Mária Terézia is felfigyelt a jó képességű testőrre, s egyengette a pályáját.

Bessenyei 1772-ben írta az Ágis tragédiája című drámát, amelyet a királynőnek szóló ajánlással kívánt közreadni. A nagy hozzáértéssel és remek stílusban író Dümmerth Dezső történész az Írástudók küzdelmei című kötetében (Budapest, 1987) külön fejezetet szentelt Kollár Ádám működésének. E könyvből idézzük az udvarhölgy Kollárhoz írt levelének részleteit:

„Őfelsége örül, hogy ez a fiatal, nemesi gyermek ilyen értelmes dolgokkal foglalkozik, és ha Tekintetességed ezt a tragédiát jóváhagyja, Őfelségének nagy megelégedésére lesz […] Biztosítanom kell Tekintetességedet arról, hogy legnagyobb örömem ezzel a tiszttel beszélni, csodálom éleslátását és nagy talentumát, melyet Istentől kapott, s melyet nem ás el, hanem gyümölcsöztet; milyen szép, ha fiatal emberek ilyen komolyan gondolkoznak!”

Kollár ez idő tájt veszítette el befolyásos támogatóját, Gerhard van Swietent, a királynő személyi orvosát (1772-ben elhunyt), így érdekében állt, hogy szívességet tegyen a királynő körül tevékenykedő udvarhölgynek. Jó véleményt fogalmazott meg Bessenyei művéről, és később is segítette szellemi fejlődését. Ugyanakkor furcsán nyilatkozott a magyarok nevében. Dümmerth Dezső idézte a királynőhöz intézett, Bessenyei egyik művét ajánló sorait:

„A szerző […] egyike honfitársaimnak, és évek óta jól ismerem […]. Mi, magyarok, nemzeti karakterünk szerint, igen kevéssé tudunk hízelegni. Az irigység, az önzés, a féktelen becsvágy és a túlságos szabadságra való erős hajlandóság − ezek a mi nemzeti hibáink.”

Vagyis Kollár Ádám a királynő előtt magyarnak vallotta magát, ezzel hitelesítve a magyarok nevében gyakorolt önkritikát. Korábban, 1763-ban viszont egy forráskiadása apró betűs jegyzetében, meglehetősen elrejtve, a szláv népekről szóló egyik mondatát így kezdte: „Ha valaki, miként én is, szlovák nemzetiségű…” Kollár tehát „szlovák volt, s mint ilyen: magyarországi, de nem magyar, hanem egy tágabb körű hazának fia, aki a magyar állam keretei között születve, sorsközösséget vállalt a magyarsággal – írta Dümmerth. − Nem akarjuk azt állítani, hogy ettől függetlenül is, Kollár nem szerethette, becsülhette személy szerint Bessenyeit. Sőt egészen bizonyosan helyes a feltevés, hogy Grassné asztalánál vagy a könyvtárban az ismeretek széles körét tárta fel a fiatal testőrtiszt előtt. De az is bizonyos, hogy – ha személyét kedvelte is – elveivel nem érthetett egyet.”

Egy tágabb körű hazának fia, aki sorsközösséget vállalt a magyarsággal? Közelebbről megismerve Kollár tevékenységét, feltehetjük a kérdést: vajon miféle sorsközösséget vállalhatott a magyarsággal az a művelt udvaronc, aki magas szinten szolgálta a bécsi udvar magyarellenes, a magyarokat a birodalmi érdekeknek alárendelő törekvéseit? Az ő esetében ugyanis erről beszélhetünk. Csóka J. Lajos levéltáros, bencés szerzetes Mária Terézia iskolareformja és Kollár Ádám című könyvében (Pannonhalma, 1936), valamint több tanulmányában feltárta Kollár Ádám névtelen, titkos működését a Mária Terézia által felállított államtanács mellett. Kollárt, aki − Bessenyeitől eltekintve − gyűlölte a magyar nemességet, itt magyarszakértőként foglalkoztatták, s ebben a minőségében közreműködött olyan kamarai ügyekben, amelyek magyar nemesi birtokokat juttattak a király (vagyis a Habsburgok) kezére.

Kollár magatartása abból a szempontból fontos, hogy rávilágít arra a hatalmi közegre, amely meghatározta Bessenyei alkotói pályáját és személyes sorsát. Kollárnak a magyarok iránti valódi érzelmeit tükrözik azok a jegyzetei, amelyeket Oláh Miklós esztergomi érsek 1536-ban készült, Hungaria című művének egyik, a Magyarországon lakó népekről szóló részéhez fűzött az 1763-as második kiadás alkalmával. (Itt szerepelt a „Ha valaki, miként én is, szlovák nemzetiségű…” kitétel.) Kollár cáfolta Oláh Miklós állítását, miszerint Magyarország különféle népei jó egyetértésben élnek, majd ezt írta:

„A szláv népek: szlovákok, lengyelek, rutének, csehek, morvák, horvátok, dalmaták, szlavónok, szerbek […] az ország legnagyobb részét körülveszik; ezért Európának ez a része ismét azt az arculatot mutatja, mint a magyarok bejövetele előtt. […] Mert északról délre, elszórva, a szláv népek visszatértek magába az ország belsejébe, és minden vidéken elterjedtek. […] Magyarországnak legkisebb része az, melyet a magyarok bírnak… és félő, hogy maga a nyelv is eltűnik azon a módon, mint a kunok nyelve is elenyészett.”

Dümmerth írta, hogy Kollár bécsi otthonában maga köré gyűjtötte „a magyarországi szláv nemzetiségek fiait, nemcsak szlovákokat, hanem szerbeket, horvátokat is, akik a bécsi egyetemen tanulva, majd tanárként hazájukba visszatérve, továbbra is összeköttetésben maradtak vele”. Közelebbi munkatársai főként szlovákok voltak. „Így Benczúr József, a pozsonyi evangélikus líceum igazgatója, akinek tolla hasonlóképpen udvari szolgálatban működött. Legfőképpen azonban Tersztyánszky Dániel. […] Gyakran ő írta le Kollár titkos, névtelen beadványait az udvarnak, hogy még kézírása se szerepeljen. A kamarai levéltárból pedig bizalmas adatokat szolgáltatott Kollárnak, akinek közbenjárására Mária Terézia az egész hivatalnoki kar tiltakozása ellenére nevezte ki a kamara levéltárosának.”

A magyar testőrséget is tartó, „jóságos” Mária Terézia uralkodása és W. A. E. Kaunitz kancellársága alatt került sor az államtanács és a császári titkos levéltár felállítására. Dümmerth helyesen mutatott rá, hogy ez idő tájt a birodalmi politika felismerte a történettudományban rejlő lehetőségeket. Ennek következtében a levéltár gondosan kiválasztott őrei és a levéltári forrásokhoz hozzáféréssel rendelkező, megbízható történetkutatók egyértelműen az abszolutista uralkodói érdekeket szolgálva tevékenykedtek.

Kollár Ádám mögé olyan neves tudós is felsorakozott, mint August Ludwig Schlözer német történész, a göttingeni egyetem professzora, aki az ELTE Finnugor Tanszékének internetes oldala szerint „A nemzetközi és a magyarországi finnugrisztikára is jó hatást gyakorolt meggyőző tudásával, realizmusával, józanságával”.

A szlávokkal szimpatizáló Schlözer 1771-ben, Halléban megjelent Allgemeine nordische Geschichte című munkájában (Kollár említett jegyzeteire hivatkozva) felvázolta a magyarok pusztulásának eszméjét. A tetszetős elmélet (Schlözer munkája nyomán) Johann Gottfried von Herder német költőt és filozófust is megragadta, Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit [Gondolatok az emberiség történetének filozófiá­j­á­­hoz] című, 1791-ben kiadott művének IV. kötetében megjelent a magyarok kipusztulásáról szóló megállapítás, illetve jóslat, amely így hangzott: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”

Ez volt az úgynevezett herderi jóslat, amely nagy port vert fel a magyarok körében. Csak hosszú idő elteltével derült ki, hogy ennek a jóslatnak Kollár Ádám volt a szellemi atyja. Az a Kollár Ádám, akit a jóhiszemű Bessenyei még 1778-ban is a pártfogójának tartott, hiszen őt kérte meg, hogy az első magyar tudós társaságra vonatkozó kérelmet eljuttassa a királynőhöz.

Az első magyar tudós társaságot Bessenyei és Kreskay Imre pálos rendi szerzetes, költő, Pesten kezdték szervezni, 1778-ban. Kreskay 1790-ben levelet írt Batsányi Jánosnak, ebben beszámolt arról, hogy a tudós társaság Bessenyeit küldte Bécsbe, hogy megszerezze a királynő engedélyét. Dümmerth szavaival: „Bessenyei jobb elintézés céljából pártfogójának, Kollár Ádámnak adta oda a kérvényt, s ez volt az ügy veszte. Kollár nem a Bessenyeit személy szerint kedvelő királynőnek, hanem szándékos rosszindulattal II. Józsefnek kezére játszotta a kérvényt, akinek nemzetellenes nézeteit már jól ismerte. S valóban, a magyar tudós társaság [ebből alakult az MTA] ügye ezzel fél évszázadra elbukott.”

Bessenyei ekkor már évek óta nem volt tagja a testőrségnek (1773-ban kilépett). Később a királynő udvari könyvtárosa, majd egy német nyelvű lap szerkesztője lett. Mária Terézia halála (1780) után két évvel II. József megvonta az évjáradékát, ezért kénytelen volt visszavonulni birtokaira. Az 1790-es évek derekától folytatta az írást, a cenzúra azonban rendre megakadályozta műveinek megjelentetését, 1804-től már nem írt, de kéziratos művei szerencsére fennmaradtak. Őt tartjuk a magyar felvilágosodás első kimagasló alakjának, aki erős alapokat épített az új utakat kereső magyar irodalom számára. Felfogásáról sokat elárul ez a tőle származó, ma is megszívlelendő gondolat: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

Bessenyei György, Kazinczy Ferenc és társaik oly korban próbálták elfogadtatni a magyar nyelv és a felvilágosult magyar patriotizmus létjogosultságát, amikor a bécsi udvar jelentős szellemi erőkkel munkálkodott ennek megakadályozásán. Bessenyei esetében ez oly sikeresnek bizonyult, hogy munkássága még saját honfitársainak többsége előtt is rejtve maradt. A magyar történelemben nem ő az egyetlen írástudó, aki a barátságtalan hatalom helyett a hazáját szolgálta, akit mellőztek és elhallgattattak, s akinek a szellemisége mégis utat talált azokhoz, akikért érdemes és kötelező vállalni a nehézségeket, a küzdelmeket.

A szerző író, újságíró