A budapesti török diplomácia vendégszeretetét élvező, hatalmából a német megszállás miatt távozni kényszerült Kállay Miklós kormányfő 1944. július 14-én levelet írt báró Bakách Bessenyey Györgyhöz, a Nyugaton maradt volt berni követhez.
Azt vetette papírra, hogy Magyarországon „csak a régi liberális nacionalista és most erősen szociális reformpolitikával lehet a rendet helyreállítani és Európa hasznos tényezőjévé tenni és alkalmassá a háború utáni kooperációra. Bolsevizmusnak talaja nincs. Igen, a parasztunk az első alkalmat felhasználná, hogy a városokat és az urakat kirabolja, de a jelenleg teljesen szláv bolsevizmus itt lehetetlen”. Tévedéséről szól ez az írás.
Európában a katonai összecsapások miatt a világháború sújtotta térség hatalmi szerkezete átrendeződött, és a Hitler-ellenes, utóbb győztessé vált angolszász–szovjet koalíció, a Szövetségesek ennek eredményeit kamatoztatták a vesztesekkel, a világégést kirobbantókkal és „csatlósaikkal” szemben. Sztálin szabad kezet kapott az Elbától keletre 1944–1946-ban. Dálnoki Miklós Béla hadseregparancsnok ideiglenes kormányában a nemzetközi erőhatalmi tényezők hatására a kommunisták együttműködésre kényszerültek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által engedélyezett pártokkal, a korábbi politikai-katonai elit kiválasztottaival a koalíciós struktúra kialakításakor.
Magyarországon a szovjet mintájú hatalmi rendszer megszervezése 1946–1947 fordulójától figyelhető meg. A tényleges katonai szakasz lezárult ugyan 1945 májusának közepére, de mint ahogy sem a moszkvai fegyverszüneti szerződés – ami valójában a „feltétel nélküli kapitulációval” egyezett –, úgy az 1947-es párizsi békeszerződés sem vonta maga után azt, hogy a Vörös Hadsereg jelenlétéből fakadó, állandósult konfliktus megszűnt volna. Folyamatosan érvényesült a korábbi évtizedek hazai katonai szakirodalmát hasznosító Sztálin tétele a háború „megváltozott természetéről”, miszerint ha valaki területet foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét.
A konfrontáció 1946-tól felerősödött a világháborúban győztes nagyhatalmak viszonyában, a lefagyott nemzetközi légkörben új helyzet teremtődött. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, a Kominform létrehozásakor deklarálták, hogy „egy tábor” helyett immár „két” tábor létezik, és ennek megfelelően jelölték ki a tennivalókat is. A cél, az immár ismételten „ostromlott” erőd, a példának veendő létező rendszer védelme úgy, hogy a „társadalmi haladás ügyét” meggyorsítják. Másképp: végrehajtják a fordulatot, bevezetik a „sztálini típusú önkényuralmi szisztémát”. A hazai adottságokat, a múltat és a belőle fakadó műveltséget, tudást, közösségi normákat, intézményrendszerével együtt semmibe vették, a magyar társadalmi érdekeket alárendelték a sztálini külön érdekeknek, feladták a nemzeti jelleget.
Az évek során – ahogy másutt is, minden érintett országban – az „élcsapat” vállalkozott arra, hogy saját országát bábállammá alakítsa át, így Rákosi és köre is végrehajtotta a moszkvai ukázokat. A kelet-közép-európai föderatív vágyakkal szemben a moszkvai hatalmasságok a központosított, sürgetett hatalomátvételt követő gyorsított társadalomátalakítást, a „szocialista építés” programját tették irányadóvá.
Nyilvánvalóvá vált, hogy (a bűnökkel, sorsdöntő szovjet beavatkozásokkal és folyamatos fegyveres jelenléttel terhelt rendszerteremtés után) a fő vonaltól eltérni nem lehet. A bel- és külpolitikában kötelezővé vált a „másolás”. Ebben a folyamatban Magyarországon a harcokkal szinte egy időben létrehozott politikai rendőrség a bevezetett népbíráskodás mellett meghatározó szerepet játszott.
A politikai rendőrség létrejötte
A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága 1944. október 27-én határozott a magyarországi hadműveletek alatti és utáni „katonai” és „politikai” feladatokról. Ez a „felelős” parancsnokokra „mindenre kiterjedő állásfoglalást” írt elő, a „háborús és népellenes bűnözők felelősségre vonását államhatalmi feladatnak” minősítette. A tisztogató, megfélemlítő szervezet kialakításában így a helyzetteremtő képesség a Vörös Hadsereggel együtt „érkező” szovjet állambiztonsági szervek, az 1943 és 1946 között fennállt NKGB munkatársait illette, ők kezdték meg azt a front mögötti szervezőmunkát, ami az új magyar szervek felállításának feltételeit biztosította.
A rendőrségi és politikai rendőrségi pozíciók zömét az MKP szerezte meg, és tagjai meghatározó szerepet tölthettek be a kezdetektől. Sőt számos esetben a koalíciós pártok tagjaiként váltak ismertté a közvélemény előtt, miközben titokban a kommunista párt tagjai voltak, közülük a belügyminiszter, a „nemzeti parasztpárti” Erdei Ferenc mellett az egyik legjelesebb a budapesti főkapitány, a „kisgazdapárti” Sólyom László volt.
Az új szervezet kialakításakor meghatározó volt, hogyan alakul a helyzet a fővárosban, hogy lehet kizárólagossá tenni a kommunista befolyást. Budapesten ugyanis számos illegális rendőri szerv is tevékenykedett már akkor is. A Sólyom mellé kinevezett Kádár János főkapitány-helyettes arról tájékoztatta a belügyminisztert, hogy a Magyar GPU, a Miklós Gárda, a Szociáldemokrata Belbiztonsági Szervezet felszámolása megkezdődött, és beszámolójában nem hallgathatott sem a belső gondokról, sem a megszállók okozta konfliktusokról.
A politikai rendőrség megszervezésével 1945. január 17-én Péter Gábort bízták meg. A Debrecenből érkezett, és a szovjetek, főképp a kémelhárítók hathatós támogatását élvező Tömpe András vezette Belügyi Részleggel, nyomozócsoporttal szemben érvényre juttathatta a budapesti kommunisták elképzeléseit, és így alapíthatta meg február 2-án az osztályt „80 főnyi, válogatott, teljesen új testület” formájában, amihez csatlakoztak 1945. február 26-án (hivatalosan is) a Debrecenből érkezettek, a körülbelül százfőnyi legénységgel együtt. A B. M. egykori Útlevélosztályának VI. Eötvös utca 7. alatti helyiségeiből távozva, a kezdeti napok után a VI. kerületi Andrássy út 60. számú bérházban rendezték be székhelyüket, majd a környező épületeket is elfoglalták. A hó végén a központban kétszázöt, a kerületekben háromszáznyolc nyomozó teljesített szolgálatot. 1945 nyarán a testületek kilencvenöt százaléka kommunistákból állt. Zömmel „szervezett munkások” alkották az új gárdát, ők mint „ellenállók”, illetve „megbízhatónak tűnő” egyének lettek az állomány tagjai. Később, már a hatalma teljében lévő Rákosi az MKP rendőrségi, politikai rendőrségi aspirációit így fogalmazta meg: „egyetlen hely volt, amelynek vezetését pártunk az első perctől kezdve magának követelte, és ahol semmi néven nevezendő megoszlásba, koalíciós számarányba nem ment bele: ez az Államvédelmi Hatóság volt… Keményen kézben tartottuk, s gondoskodtunk róla, hogy a népi demokráciáért folytatott harcnak biztos és éles fegyvere maradjon.” Mindez vonatkozott a különböző elnevezéssel működtetett jogelődökre is. A mindennapossá vált, félelmet és rettegést keltő évtizedes katasztrofális gyakorlat miatt még Moszkva is kénytelen volt szót emelni. De mikor?! Érdemben csupán 1953 júniusában…
Az ÁVH volt a biztos fegyver
A politikai rendőrség már osztállyá szerveződése előtt megkezdte „begyűjtő” tevékenységét, a szinte válogatás nélküli lefogásokat és a kihallgatásokat követően, 1945. január 29-én Kádár már aláírhatta az első néptörvényszéki tárgyaláshoz vezető vádindítványt a százhuszonnégy rendbeli gyilkosság elkövetésével gyanúsított, a harcterekre hurcolt munkaszolgálatosokkal szemben kegyetlenkedő keretlegények ügyében.
A budapesti politikai rendőrség feladata – vezetőjének 1945. február 20-i feljegyzése szerint – „a nyilasok, fasiszták lefogása, néptörvényszék elé állítása, a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemű szervezkedés és mozgalom likvidálása”. A szakmai alapok megteremtését, a „képzés”-t az 1945. január 30-án ismét magyar földre lépett Rákosi vállalta. Háy Lászlóhoz, az MKP moszkvai képviselőjéhez 1945. március 5-én írott leveléből ismert, hogyan oktatott. Budapest és a nagyvárosok rendőrkapitányai párttagok voltak ugyan, de kivétel nélkül kezdők és amatőrök, ezért Rákosi próbálta kioktatni őket „a nyomozás és vallatás kezdő alapelemeinek halvány segédfogalmaira”.
A pártvezéri instrukciók alapján a kezdetektől így volt jelen a fizikai terror, a kényszerítés, a „beismerő vallomások” fetisizálása. Utóbb, 1947 áprilisában Péter Gábor erre is célzott az orosz illetékesek előtt, amikor kijelentette, hogy a vizsgálatoknál a legfőbb feladat, hogy „mindent fizikai kényszer nélkül érjünk el. Nem állíthatjuk – hangzott önkritikája –, hogy e téren nálunk minden rendben van, de ahhoz képest, ami itt korábban volt – árulta el szervezete mindennapos gyakorlatát és igazi arculatát –, kétségtelenül tapasztalható fejlődés.”
Orlov, tanácsosi címet viselő NKGB-tiszt lett az összekötő a szovjet és a magyar politikai nyomozó szervek között. „Ezen a téren az együttműködés teljesen kifogástalan” – rögzítette a belügyminiszterhez küldött 1945. február 15-i feljegyzés. 1945. február–március fordulóján megjelent Magyarországon M. I. Belkin szovjet államvédelmi altábornagy. Vele Péter – emlékei szerint – először 1945. március közepén találkozott. Belkin a második világháborút követően – székhelye Baden bei Wienben volt – júliustól gyakran találkozott a magyar (budapesti) államvédelem vezetőjével a fővárosban, Mosonmagyaróváron stb. Belkin társaival együtt meghatározó szerepet játszott a sztálini állambiztonsági gyakorlat magyarországi átültetésében, abban „nagy segítséget nyújtott”. Így a magyar államvédelmi szervek „vezetői az első perctől kezdve szoros kapcsolatban voltak a szovjet biztonsági szervek magyarországi képviselőivel… kelet-európai vezetőivel”. A kelet-európai elhárító parancsnokság vezetőjét, a sztálini rendőrállam legfőbb képviselőjét okkal-joggal illették „főparancsnok”, illetve „kormányzó” címmel.
Március 1-jén felállították a Politikai Nyilvántartó Irodát, ez országos jelleggel tevékenykedett. Főképp Tömpe s nem Péter irányításával 1945 tavaszára a budapesti szervezet kiépült, ami a politikai, gazdasági és intézményi rendszert átfogta, behálózta. A folyamatosan gyűjtött lexikális adatok, a hadműveletek során a szovjet szervektől kapott, általuk „terhelőnek” értékelt dokumentumok mellett a kiépülő kartotékrendszer személyekről, egyesületekről, pártokról tájékoztatott, azaz a társadalmi és politikai élet rezdüléseit már árgus szemekkel követhették nyomon, „alkothatták meg” a folyamatosan változó ellenségképet.
1945. május 10-én feloszlatták a csendőrséget. Felszámolták a korábbi belügyi szervezetet. Az újabb szovjet „direktíváknak” megfelelően csak szovjet, illetve pártmegbízatás alapján működő rendfenntartó, tisztogató, büntető, megfélemlítő rendőri alakulatokat hoztak létre. A belügyminiszter közvetlen felügyelete alatt alakították ki annak szervezetét, és teremtették meg ennek központját, a Magyar Államrendőrséget, azon belül a Budapesti és Vidéki Főkapitányságot. A budapesti politikai osztály élén Pétert megerősítették, a vidéki politikai osztály élére Tömpét nevezték ki május 19-én. Ezzel a Péter és Tömpe közötti konfliktust időlegesen szőnyeg alá seperték, de az különbözőképp és változó intenzitással 1962 augusztusáig jelen volt a politikai rendőrségen.
Az osztályharc élén
Rajk László belügyminisztersége idején alakult ki az a sztálini mintájú politikai rendészeti belső struktúra – lényegében Kovács János alezredes, a Rákosi sürgető kérésére Moszkvából érkezett szovjet belügyes (államvédelmis) tevékeny közreműködésével –, ami új szervezeti kereteket hozott létre. Amikor (végül) 1946. december 10-én létrejöttek az államvédelmi osztályok – a köznyelvben ekkortól nevezték az államvédelmiseket ávósoknak – a politikai fordulat előkészítésekor az MKP a köztársaság politikai rendőrségét saját célja elérésére sajátította ki.
Az államvédelmi osztályok kommunistáinak már csupán egyetlen feladat, pártjuk utasításainak maradéktalan végrehajtása létezett a kényszeredetten vállalt koalíciós politika háttérbe szorításakor, amikor az MKP megkezdte harcát a kizárólagos hatalomért. Az államvédelmisek, felrúgva a köztársaság államára tett esküjüket, alapvetően pártjuk védelmét látták el – ami akkor a hatalomszerzésben való aktív szerepvállalást jelentette –, és a „teljesen külön érdekek erőszak-képviselőjévé” váltak. Miként Kovács rendőr alezredes érzékeltette, hogy a társadalmon belül folyó „harcban az államvédelmi osztály az első helyen harcol. Ez a harc osztályharc.” Ez azonban nem a végső volt…
A szerző jogtörténész
