Ismerjük a tanmesét az apáról meg a fiáról, akik hajtják a vásárra a szamarat, de végül kénytelenek oly módon próbálni megszabadulni a mindenen megbotránkozó közvéleménytől, hogy a hátukon cipelik.
„Na, ki látott ilyet, na, ki hallott ilyet?” Ha az Orbán-kormány nem arra kapta volna a felhatalmazást a választóitól, hogy a maga és főleg az ország szuverenitásából minél többet megőrizzen – ami egyébként politikai karakterének, identitástudatának, filozófiájának is megfelel –, akkor bizony migránsügyben valami hasonlóra kényszerülne. Megszokta ugyan már a kettős mércével járó pofonokat (már amennyire ezt meg lehet szokni), meg a „ha van sapka rajtra, azért, ha nincs, akkor azért kapja”-effektust, de ilyen tragikomikusan sűrítve még talán sohasem kapta az áldást. Ahogy ezt Csizmadia László Teknősbékatempó című cikkében is olvashattuk a Magyar Hírlapban, az unió döntéshozói, politikai vezetői, nagy tekintélyű közvélemény-formálói először túlzottnak minősítették a migránsáradatnak legjobban kitett Magyarországról jövő panaszokat, segítségkérést, aztán meg ellentmondást nem tűrően kijelentették, hogy Magyarországnak kutya (pardon, uniós…) kötelessége az uniós jogszabályok betartásával biztosítani a schengeni határokat, amelyek egyben az ő határai is. Ennek és az ebből következő nehéz helyzetnek a fölismeréséig a németek legalább már eljutottak, és hajlandók elismerni, hogy hazánkra nem akármekkora teher hárul. A többiek mikor jönnek rá?
Kiss István Béla, e-mail
