Mit hoz a jövő?

Az ilyen előrejelzések hallgatólagosan feltételezik, hogy nem történnek hirtelen változások, ezért meglepetésmentes változatoknak szokták hívni őket.

Ám fel lehet tételezni bizonyos eseményeket, amelyek a fő tendenciákat megváltoztathatják, így különböző alternatívák, forgatókönyvek vázolhatók fel. Az a tapasztalat, hogy az előrejelzők akkor találták el a jövőt, amikor az alapvető tendenciák nem változtak. A technológiai szintáttöréseket, amelyek a folyamatokon lényegesen változtathatnak, általában nem lehet előre látni, vagy nem ott következnek be, ahol várják őket. Hasonlóképpen nem lehet előre látni a természeti katasztrófákat, a hirtelen bekövetkező politikai változásokat, irracionális okokból kitörő háborúkat.

Amiben legbiztosabbak lehetünk, azok a demográfiai folyamatok. Az ENSZ előrejelzése szerint a 2020-as évtizedben a Föld lakossága hétszázmillió fővel fog nőni, jórészt a fejletlen országokban, különösen a szubszaharai térségben. Ez azt jelenti, hogy az Európára nehezedő migrációs nyomás növekedni fog. Hogy ez mekkora problémát fog okozni, az elsősorban attól függ, hogy a jelenleg az európai döntéshozást uraló, bevándorlást támogató balliberális ideológia mennyiben fog megváltozni.

Az is biztosan előre látható, hogy az unió klíma- és energiapolitikája kudarcot fog vallani. Egyszerű számításokkal bizonyítható ugyanis egyrészt az, hogy a szén-dioxid-kibocsátás tervezett csökkentése atomerőművek nélkül nem valósítható meg, sőt a 2030-ra kitűzött célok még atomerőművekkel sem. De még ha nullára is csökkenne az unió szén-dioxid-kibocsátása, ez mit sem változtatna a globális tendenciákon.

Ugyanis az Európai Unió a globális kibocsátásnak mindössze tíz százalékát adja, annak dinamikáját a most felzárkózó szegény országok gyorsan növekvő energiaigénye és az ahhoz kapcsolódó szén-dioxid-kibocsátása fogja meghatározni. Ezen országoknak pedig sem pénzük, sem akaratuk nem lesz arra, hogy energiaigényük kielégítése érdekében szél- és naperőművekkel folytassanak költséges kísérleteket. A minden bizonnyal még jó ideig eltartó klímahisztéria el fogja vonni a figyelmet és a forrásokat a valóságos problémák, például a természet védelme, az öntözőrendszerek kiépítése, a szegény országokban a helyes agrotechnika elsajátításának segítése elől.

A Brexit gazdaságilag nem sokat változtat az unió helyzetén, hiszen a britek eddig is elég lazán kapcsolódtak a többi tagállamhoz. A brit kilépésnek nem gazdasági, hanem politikai hatása van, megrendítette az euroatlanti politikai elit pozícióját. Az azonban bizonytalan, hogy ebből a tapasztalatból azt a tanulságot vonják-e le, hogy érdemes csökkenteni
a központosítást és jobban figyelembe venni az egyes országok eltérő adottságait, vagy épp ellenkezőleg, még szorosabbra akarják fogni a gyeplőt, hogy más országoknak eszébe se jusson, hogy az unión kívül is van élet.

Az Európai Unióban – átlagban – sem dinamikus növekedés, sem éles válság nem várható, amire leginkább lehet számítani, az a tartós depresszió. Ez következik a maastrichti elvekből és az euró bevezetéséből.

A maastrichti kritériumok szerinti háromszázalékos költségvetési deficitkorlát lehetetlenné teszi a gazdaság élénkítését (nem lehet megfelelő mértékben pénzt pumpálni a gazdaságba), az eurót bevezetett, gyengébben fejlett országok pedig a fizetési mérlegük egyensúlyban tartásához folyamatos költségvetési megszorításokat kell hogy alkalmazzanak. Mindez lehetetlenné teszi a dinamikusabb gazdasági növekedés kialakulását. Ugyanakkor a 2008-as válság miatt bevezetett óvintézkedések (például a bankok kötelező tartalékaira vonatkozó szigorítások) miatt heves pénzügyi válság sem várható. Az e pozícióból való elmozduláshoz (a térség dinamizálásához) a maastrichti elvek és a neoliberális gondolkodás feladására lenne szükség. De ezzel – meglepetésmentes forgatókönyv esetén – nem számolhatunk.

Ideológiai téren a globalisták és a szuverenisták közötti harc lesz a meghatározó. A globalizmusnak – mint ahogy azt az Európai Parlamentben nap mint nap tapasztalhatjuk – jobb- és baloldali támogatói egyaránt vannak. A baloldal ideológiáját a frankfurti iskola hagyományos értékeket megkérdőjelező és Karl Popper nyílt társadalomról szóló tanítása támasztja alá, a jobboldalét pedig a neoliberális közgazdászok. A baloldal megkérdőjelezi a nemzetállam létét, a tradicionális társadalmat és „nyílt”, a társadalmi gyökerektől elszakított társadalmat ajánl helyette, a neoliberális ideológia pedig „nyílt”, vagyis a tőke, az áru és a munkaerő mozgását akadály nélkül lehetővé tevő gazdaságfilozófiát ajánl, ami a tőke egyre erőteljesebb koncentrálódásához, nemzetközivé válásához és a tőketulajdonosok feletti demokratikus ellenőrzés lehetőségének felszámolásához vezet.

Demokratikus választásokkal elvileg egyik ideológia sem juthatott volna tartósan uralomra. Ezt felismerve javasolta a radikális baloldalnak a német ifjúkommunista, Rudi Dutschke a hatalom intézményeibe való hosszú menetelést, vagyis az intézményrendszerek fokozatos elfoglalását. Az elemi elmozdulások észrevétlenek maradnak, idővel azonban, Marx tanításának megfelelően, a mennyiségi változások minőségi változásokba csaptak át, és a tudomány, a politika és az államigazgatás intézményeiben a radikális baloldal (kultúrkommunisták) átvették az uralmat. Ugyanakkor a jobboldalon a politikusok egyre inkább a multinacionális tőke befolyása alá kerültek, és az azok érdekeit kiszolgáló neoliberális gazdaságpolitikát folytatnak (példa rá a maastrichti egyezmény).

A volt szocialista országokban azonban ez a befolyás, bár erősödik, még gyenge, ezért van az, hogy a V4-ek kollektíven szállhatnak szembe a nemzetállami szuverenitást felszámolni igyekvő törekvésekkel. Álláspontjuk védelmére azonban nincs megfelelő filozófiájuk, így védekező pozícióba szorulnak. Emiatt a szuverenitásuk feladására irányuló erőteljes nyomásra a következő évtizedben is számíthatunk. Az Európai Unióban visszatérő kérdés, hogyan maradjunk versenyben a világpiacon. Ha ezt a versenyképességet a világkereskedelemben elfoglalt hely szerint kívánnánk mérni, akkor biztos a lemaradás: a kevésbé fejlett, felzárkózó, főleg ázsiai országok ugyanis természetszerűleg gyorsabban fejlődnek, így hosszú távon a kereskedelmi arányok a javukra változnak.

Ezt az elmozdulást jelzi, hogy míg a mai Európai Unió országai (EU28) a hetvenes években a világkereskedelem mintegy felét adták, ez az arány mostanára egyharmadra csökkent, és e tendencia nyilvánvalóan folytatódni fog. Sajnos ez az irányzat a hightech exportra is vonatkozik, és félő, hogy részben az unió gazdasági problémái és nehézkes döntéshozatali rendszere, részben a zöldek és a szélsőbal műszakifejlődés-ellenessége (például az atomenergia hasznosítása vagy a genetikai eredmények alkalmazása terén) és irracionalitása (az erőforrások kudarcra ítélt célokra való koncentrálása, mint a szél- és naperőművek) miatt a technika terén is fokozódni fog a lemaradás. Még számos olyan területet lehetne kiemelni, amely problémákat fog okozni a jövőben, például a bevándorlók beilleszkedése, a jövedelemegyenlőtlenségek növekedése, a valamikori erőteljes középosztály lemorzsolódása, a kilátástalannak tűnő közös kül- és védelmi politika, de ezekre a kérdésekre majd máskor térünk ki.

Most inkább egy, az olvasóban bizonyára felmerülő kérdést szeretnénk megválaszolni, hogy nem túl pesszimista-e az unió jövőjéről felvázolt kép. E kérdésre határozott nem a válasz, mert az előzőekben kifejtettek egyértelműen következnek az elmúlt évtizedeket jellemző folyamatokból. Az ilyen meglepetésmentes előrejelzések azonban nem azt a célt szolgálják, hogy kétségbe ejtsenek bennünket, hanem ellenkezőleg, azt, hogy szembenézve a nyilvánvaló tendenciákkal, minden erőnket latba vessük, hogy azokat megváltoztassuk. Ha a 2020-as években meg tudjuk változtatni az uniót uraló politikai és gazdasági ideológiákat, ha a mai irracionalitás helyébe a racionalitást tudjuk állítani, akkor az unió fejlődési pályája is kedvező irányba fordulhat.