Lóránt KárolyLétezik-e német kultúra?

Még májusban történt, de máig ható hullámokat vetett az, hogy Aydan Özoguz, a német kormány szociáldemokrata integrációs minisztere kijelentette, hogy német kultúra nem létezik

Lóránt Károly – 2017.09.11. 03:26 –

Az már a közelgő német parlamenti választások hatása, hogy ezzel kapcsolatban Alexander Gauland, az AfD (Alternatíva Németországnak) nevű párt egyik alapítója, pár napja azt mondta, hogy a török–német Özoguzt vissza kellene küldeni Anatóliába. E kijelentés a német politikusok részéről sokkal nagyobb felháborodást váltott ki, mint Özoguz német kultúráról alkotott véleménye. Angela Merkel kijelentette, hogy Gauland rasszista megnyilvánulását teljes mértékben el kell ítélni. Martin Schulz szerint egy ilyen embert nem lehet beengedni a német parlamentbe, egy volt német szövetségi bíró pedig rasszista gyűlöletkeltés címen pert indított ellene.

A vita abból robbant ki, hogy egyes konzervatív német vezetők úgy gondolják, hogy Németországban létezik olyan, hogy vezető kultúra (Leitkultur), amihez a bevándorlóknak alkalmazkodniuk kellene. Ezt a felvetést Özoguz egy, a Tagespiegelben írott cikkében visszautasította, mondván, hogy mihelyst a vezető kultúrát meghatározzák, a vita abba a nevetséges és abszurd irányba megy el, hogy mit is jelent németnek lenni, ami nem is csoda, mert „sajátosan meghatározható német kultúra a nyelven túl nem azonosítható”.
A nyelvhez hozzátehette volna még a tiroli nadrágot és a sörfesztivált is, de nem tette, helyette kijelentette, a bevándorlóknak nem kell alkalmazkodniuk a feltételezett vezető kultúrához és oktatni sem kell őket erre, mintha ők az értékrendszeren kívüliek lennének. Különben is, történelmi távlatban a regionális kultúrák, a bevándorlás és a sokszínűség volt a meghatározó a német történelem alakulásában. Az eredeti cikkhez hozzászólók egyike megemlítette, hogy ha Özoguz szerint Németországban többféle kultúra van, akkor közöttük talán egy német is található.

Egy másik meg azt vetette fel, hogy miközben Aydan Özoguz megkérdőjelezi a német kultúra létezését, testvére, Mehmet Yavuz Özoguz a radikális iszlám követőjeként az iszlám kultúra elterjesztésén munkálkodik. Yavuzról ismeretes, hogy egy internetes muszlim piacot működtet, és német nyelven egy iszlám enciklopédiát is kiadott, de emellett Irán támogatásával Izrael-ellenes agitációt is folytat, amiért 2004-ben három hónapi börtönre ítélték.

Özoguzzal szemben a németek túlnyomó többsége a vezető kultúra átvételét az integráció szempontjából alapvetőnek tartja. Az ez év májusában végzett felmérések szerint a németek nyolcvanöt százaléka úgy gondolja, hogy azon migránsoknak, akik tartósan Németországban akarnak maradni, a nyelv elsajátításán és az alkotmányos kötelezettségek betartásán túlmenően a vezető kultúrához is alkalmazkodniuk kell. Ez az arány a CDU–CSU-szavazók esetében kilencvenegy százalék, de még Özoguz pártja esetében is hetvenegy százalék, tehát az integrációs miniszter által kifejtett elvek saját pártja választóinak akaratával is szemben állnak.

Múlt év novemberében az integrációs miniszter egy integrációs csúcsértekezleten azt is felvetette, hogy a német alkotmány 20b pontjaként be kellene iktatni, hogy „A Német Szövetségi Köztársaság
a bevándorlók sokszínű országa”, a felvetést az értekezleten elnöklő Angela Merkel „biztatónak és izgalmasnak” találta. Ugyanakkor egy történész, Klaus-Rüdiger May figyelmeztetett, hogy a javaslat elfogadása – amelyet egyébként több mint ötven migránsszervezet nyújtott be – a németeket a saját hazájukban másodosztályú állampolgárokká tenné.

A szociáldemokrata Özoguz javaslata – a törvények betartása mellett – lényegében párhuzamos társadalmak létrejöttét eredményezné, mégpedig a demográfiai tendenciáknak megfelelően egyre erőteljesebb muszlim befolyással. Hogy ennek mi lehet a következménye, azzal kapcsolatban egy figyelemreméltó cikket közölt a The Guardian még 2000-ben A fehér világ végnapjai címmel, ami azért is érdekes, mert ma már pusztán a cím miatt is menesztenék az egész szerkesztőséget. Az Anthony Bowre által jegyzett cikk azzal kapcsolatban íródott, hogy épp akkor fordult át az Egyesült Államok legnépesebb államában, Kaliforniában a népességi arány: a fehér, nem latin (vagyis angolszász és más európai) népesség aránya ötven százalék alá csökkent, holott ez az arány 1970-ben még nyolcvan százalék volt. Az Egyesült Államok egészére vonatkoztatva pedig az US Census Bureau (Népesség- és Gazdaságstatisztikai Hivatal) szerint e század közepére a nem latin fehérek aránya ötven százalék alá csökken. Ezzel kapcsolatban radikális afroamerikai szószólók egyre gyakrabban felvetik, hogy az Egyesült Államokat fel kellene osztani az egyes rasszok között.

Egy már akkor is névtelenül nyilatkozó angol demográfus szintén 2000-ben jósolta azt, hogy ugyanez a sors vár az Egyesült Királyságra is, és London 2010-re színes többségű lesz – és ez a jóslat már be is következett.

Anthony Bowre cikke megszólaltatja a londoni Foreign Policy Centre (Külpolitikai Intézet) egy Ugandából érkezett munkatársát is, aki szerint az ilyen felvetések alapvetően rasszisták. „Emiatt csak a fehér emberek aggódnak, ami azért van, mert a világ olyan sokáig az övék volt. Erről beszélni egy sajátos típusú rasszizmust erősít, amely szerint a feketék úgy szaporodnak, mint a nyulak… A fehérek pánikolnak, ha világuk egy része valaki máshoz kerül át. De ostobaság emiatt pánikolni. Na és mi van, ha mi leszünk többségben? Mi a különbség?” – tette hozzá a Yasmin Alibhai-Brown nevű hölgy.

A különbség nyilván a tradicionális európai kultúra eltűnése lesz. Ezzel kapcsolatban a muszlim szélsőségesek brüsszeli mészárlásait követően a liberális Politico hírportálon jelent meg egy a portál stílusával teljesen ellentétes cikk Leon de Winter holland újságíró tollából Európa muszlimjai gyűlölik a Nyugatot címmel. A cikkíró azt állítja, hogy felmérések szerint a muszlimok kétharmada számára a vallásos előírások fontosabbak, mint annak az országnak a törvényei, ahol élnek. Ezzel kapcsolatban Winter felveti, hogy az iszlamofóbia analógiájára nem kellene-e egy kifejezést létrehozni a muszlimok nyugatgyűlölete számára is, mondjuk „occidentfóbia” (nyugatgyűlölet) formájában.

Ha az Európában és Amerikában még többségben lévő fehéreket így is, úgy is lerasszistázzák, mint ahogy azt Yasmin Alibhai-Brown is tette, kérdés, hogy nem lenne-e célszerű a jelzőtől nem kétségbeesni, hanem felvállalni, valahogy úgy, mint ahogy annak idején Horn Gyula a pufajkásságot. (Mint sokan talán még emlékeznek rá, kevéssel a rendszerváltás után a volt miniszterelnököt a parlamentben meg akarták bélyegezni, mondván, hogy pufajkás, vagyis az 1956-os forradalom leverésében részt vevő karhatalom tagja volt. Horn Gyula azonban kihúzta magát és azt válaszolta: Pufajkás voltam, na és?)

A politikának is megvan a maga Newton-törvénye: minden folyamat addig megy valamilyen irányba, ameddig (politikai) erő nem hat rá. Ha meg akarjuk változtatni, erőt kell rá gyakorolni. Ennek egyik első lépése az kellene hogy legyen, hogy a fehér, ezen belül különösen a német bűntudatot egészséges és erkölcsös (nem mások kárára törekvő) érdekvédelemmel váltsuk fel. Természetesen nem kellene a történelmi bűnöket elfeledni, de a vezeklésnek nem az önfeladásba kellene torkollnia, hanem a ténylegesen meglévő problémák megoldását kellene felvállalni. Ilyen lenne a volt gyarmatok oly módon való megsegítése, hogy társadalmi és gazdasági problémáikat egyre inkább a saját erejükből oldják meg, és méltó életet tudjanak biztosítani növekvő lakosságuknak. Ehhez azonban, például gazdasági téren, újra kellene gondolni a globalizáció csak egy szűk réteg számára előnyös koncepcióját, és felváltani egy olyan koncepcióval, amely nem a munkaerő és a tőke szabad áramlásából, hanem a gazdasági, környezeti és demográfiai problémák együttes, összehangolt megoldásából indul ki. Egy ilyen koncepcióhoz megvannak a technikai ismeretek, a végrehajtás kizárólag azon múlik, hogy a közvéleményt és a politikusokat is sikerül-e az emberiség előtt álló valós problémák megoldására mozgósítani.

Ha a kihalófélben lévő állatokat és növényeket meg akarjuk menteni, akkor talán az európai kultúra és a fehér rassz (pontosan: europid nagyrassz) túlélése is felvethető.

E te­kintetben azonban a bevándorlás csak az egyik és nem is a legmeghatározóbb tényező. Az 1960-as évektől drasztikusan romló demográfiai tendenciák megfordítására lenne szükség. A romló demográfiai mutatók részben gazdasági, részben kulturális okokra vezethetők vissza. Ezeket az okokat kellene feltárni, és megtalálni számukra az európai kultúra és népesség túlélése szempontjából megfelelő választ.