Lóránt KárolyLesz-e sorsdöntő változás 2017-ben?

Egy régi római mondás szerint változnak az idők és mi velük együtt változunk

Lóránt Károly – 2017.01.07. 00:56 –

Ám az idők hol lassan, hol gyorsabban változnak, és a lassú változások sokszor gyors forradalmi változásokat készítenek elő, s erre élemedettebb korú honfitársaink bizonyára több példát is fel tudnának hozni.

A nyugati vagy mondjuk euroatlanti világ fejlődésében a második világháború óta két szakaszt figyelhetünk meg. Az első nagyjából a hetvenes évek közepéig tartott, ez volt az az időszak, amikor Nyugat-Európa és Észak-Amerika is gyorsan fejlődött, ráadásul egy olyan jövedelemelosztási rendszerben, amely a fejlődés eredményeit minden társadalmi réteghez eljuttatta. Ez az időszak volt Nyugat-Európában a szociális piacgazdaság kiépülésének ideje, és az Egyesült Államokban is olyan rendszer működött, ahol a személyi jövedelemadó felső határa a ma már hihetetlennek tűnő kilencven százalékot is meghaladta (jelenleg negyven százalék). A gyors növekedés és a jövedelmek jelentős mértékű újraelosztása azt eredményezte, hogy széles középosztály épült ki, amely egyben a társadalmi stabilitás alapját is képezte. Akár jobbközép, akár balközép párt került hatalomra, az a jóléti állam alapvető jellemzőit alig változtatta.

Ezt a ma már idillszerű fejlődést szakította meg az 1973-as arab–izraeli háború nyomán keletkezett kőolajár-robbanás és az azt követő stagfláció, vagyis gazdasági növekedés nélküli infláció a nyugati államokban. Közel egy évtizedes pangás következett, majd drasztikus változásokra került sor. Margaret Thatcher lett az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1979-ben, és ő pártja középutas politikáját elutasítva, egy pártfórumon retiküljéből előhalászta Friedrich von Hayek A szabadság alkotmánya című munkáját, és „ez az, amiben hiszünk” felkiáltással az asztalra csapta. A könyv a neoliberális gazdaságpolitika bibliája. A brit kezdeményezést hamarosan az amerikai is követte. Ronald Reagan, aki 1981-ben lett az Egyesült Államok elnöke, szintén a neoliberális elvek szerint alakította gazdaságpolitikáját, amelynek része lett a harmincas évek nagy válsága után hozott biztonsági intézkedések, például a kereskedelmi és beruházási banki tevékenységet elválasztó Glass-Steagall törvény felszámolása. Ez és az ezt kísérő dereguláció, liberalizáció és privatizáció vezetett azután ahhoz a globalizált világgazdasághoz, amelyet az utóbbi évtizedek során megismerhettünk.

A neoliberális közgazdászok nagy ígérete az volt, hogy a liberalizált piacgazdaság lényegesen hatékonyabb, mint az államilag szabályozott, és igaz ugyan, hogy a jövedelemkülönbségek növekedni fognak, ám a jövedelmek „lecsorognak”, és végül a szegényebb rétegek is jobban járnak, mint ahogy a liberalizáció nélkül jártak volna.

Nos, a nagy ötlet megvalósítása óta már egy emberöltő is eltelt, és mi az eredmény? Az általános hatékonyság, amelynek mércéje az egy főre jutó GDP növekedése, nem gyorsult fel, sőt, az Európai Unió esetében jelentősen lassult. Ugyanakkor a társadalom széles rétegének jövedelme stagnált vagy csökkent, a korábbi létbiztonságot létbizonytalanság váltotta fel. A globalizáció (amelynek pontos meghatározását David C. Korten ismert könyvének címe adja: Tőkés társaságok világuralma) a társadalom széles rétegeinek munkahelyeit kitelepítette a fejlődő országokba, tartós munkanélküliséget hozva létre ezzel az anyaországokban. Mindezt kiegészítette az a nagyarányú bevándorlás, amely egykor ideiglenesen itt tartózkodó vendégmunkások formájában indult meg, mára azonban az európaitól gyökeresen eltérő kultúrájú városrészeket eredményezett.

A Gallup közvélemény-kutató intézet már az ezredforduló környékén jelezte a társadalom elégedetlenségét az általa befolyásolhatatlanná vált politikai rendszerrel szemben. Egy 1999-es felmérés szerint olyan stabil demokráciákban, mint az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország Franciaország, Hollandia, az emberek többségének az volt a véleménye, hogy a választások ugyan demokratikusak, az országot azonban mégsem a népakarat szerint kormányozzák. Ezek a vélemények az elmúlt másfél évtized során megerősödtek, általánossá váltak, és olyan uralkodóelit-ellenes jelenségeket okoztak, mint Trump megválasztása, a szélsőjobb vagy baloldali pártok politikai szerepének megerősödése, vagy az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból.

E tendenciák 2017-ben minden bizonnyal folytatódni fognak, mivel az uralkodó elit politikai korrektségre redukált filozófiájával és a globális businessben való érdekeltségével egyszerűen nem lesz képes a szükséges változások végrehajtására. Ám forradalmi változásokra sem lehet számítani, mert a fennálló rendszer elég erős ahhoz, hogy a radikális változásoknak ellenálljon. Ez világosan látható volt Görögország esetében, ahol hiába jutott kormányzati pozícióba egy szélsőséges párt (a Sziriza), kitűzött céljai elérését az európai gazdaságpolitikát befolyásoló elit (gyakorlatilag a németek) megakadályozta. Hasonlóképpen nem várható, hogy valamely szélsőjobboldalinak nevezett párt kormányzati pozícióhoz jut, sokkal inkább az, hogy növekvő támogatottságával megijeszti a fősodratú pártok vezetőit, és azok hajlandók lesznek a nyomásnak engedni, például a mindez ideig katasztrofális eredménnyel járó bevándorláspolitikában. A Brexit esetében is az várható, hogy az európai elitben lesz annyi életösztön, hogy a kilépést úgy oldja meg, mintha semmi sem történt volna, nem hozva létre egy újabb törésvonalat Európában. Donald Trump esetében sem biztos, hogy lényegi változások következnek be, egyrészt azért, mert kijelentései gyakran ellentmondanak egymásnak, másrészt azért, mert az őt körülvevő intézményrendszer, tehát a média, a véleményadó személyek és agytrösztök, a lobbik, a külgazdasági és külpolitikai erőviszonyok attól, hogy Trump lett az elnök, még nem fognak megváltozni. Lényeges, mondhatni forradalmi változást jelentene például, ha Olaszország vagy Franciaország kilépne az eurózónából, mert egy ilyen lépés az euró bukásának nyílt elismerését jelentené. Másfajta fordulatot jelentene, ha Németország kifizetné a dél-európaiak adósságát, és a jövőben importja növelésével megszüntetné évi kétszázmilliárd eurós kereskedelmi többletét (amit, ha ez eddig felmerült, Angela Merkel mindig hevesen elutasított). Döntő változás lehetne az is, ha az európai elit felhagyna az egységes európai állam erőltetésével, és helyette egy konföderációs (lazább) integrációs modellt tűzne ki célul. Az Egyesült Államok esetében forradalmi változás lenne az évi ötszázmilliárd dolláros külkereskedelmi hiány megszüntetése és az ennek megfelelő termékek hazai előállítása.

A felsorolt változások megértek, és előbb-utóbb meg is fognak történni, de kérdés, hogy mikor. Annak kicsi a valószínűsége, hogy éppen 2017-ben, bár – mint a történelemből tudjuk – a forradalmi változásoknak éppen az a jellemzőjük, hogy akkor következnek be, amikor kevesen számítanak rájuk.