Lóránt KárolyKultúrmarxista behódolás

Afrika népessége két évtizeden belül egymilliárddal növekszik, és ezt a tömeget nem tudja majd eltartani a térség…

Lóránt Károly – 2016.10.31. 02:33 –

Magyarországot a kerítésépítés, a migránsok be nem fogadása miatt rendkívül sok támadás érte, és azon túlmenően, hogy ezeket a bírálatokat visszautasítjuk, azon is érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi mozgatja a bírálóinkat, illetve hogy a saját álláspontunkat mivel tudjuk igazolni.

Nézzük először a tényeket. Mint tudjuk, Nyugat-Európában a bevándorlás a hatvanas évektől vendégmunkások formájában kezdődött, akik később állandó letelepedési engedélyt kaptak, majd családegyesítés címén számuk megsokszorozódott. A kilencvenes évektől illegális formában egyre többen érkeztek a közel-keleti és észak-afrikai országokból. Mi történt a bevándoroltakkal? Integrálódtak-e a nyugati társadalomba, mint ahogy azt annak idején az őket behívó politikusok remélték, vagy jelenlegi utódjaik remélik? A kérdésre a válasz egyértelmű nem! Míg az azonos (európai, keresztény) kultúrájú kelet-európai bevándorlók integrálódtak, a közel-keletről és észak-Afrikából bevándorló, főleg muszlim hátterű népesség önálló, elkülönülő városrészekben, gettókban tömörül. Lehet azon vitatkozni, hogy vannak-e no-go zónák vagy sem, az elkülönülés, a gettósodás ténykérdés, és ennek meghatározására a dánok már konkrét definíciót is kidolgoztak. A dán kormány szerint gettó az, ahol a következő öt kritérium közül három teljesül: 1. a lakosok több mint 2,7 százalékát valamilyen bűncselekményért elítélték; 2. a lakosok jövedelme kevesebb, mint a régió átlagos jövedelmének 55 százaléka; 3. a 30 és 59 éve közöttiek több mint 50 százaléka legfeljebb általános iskolai végzettségű; 4. a lakosok több mint 50 százaléka nem nyugati országokból származik; 5. a 18 és 64 év közöttiek több mint 40 százaléka nem dolgozik és nem is jár iskolába. Az elmondott kritériumok szerint Dániában 34 gettó van, közülük hat Koppenhága körzetében. E gettókban élő bevándorlók – mindenekelőtt a muszlimok – nem a befogadó ország, hanem a saját kultúrájuk hagyományai, tehát az iszlám tanításai szerint kívánnak élni. A német parlament által alapított WZB Berlin Social Science Center egy felmérése szerint a török és marokkói bevándoroltak kétharmada mondja azt, hogy a saría fontosabb nekik, mint annak az országnak a törvényei, ahol élnek. E felfogást még Rowan Williams Canterbury érsek is támogatja, aki szerint a saríának az Egyesült Királyságban hivatalos státust kellene kapnia. Egyes nyugati vezetők óhajai és kijelentése ellenére tehát bizonyíték van arra, hogy Nyugat-Európában párhuzamos társadalmak alakulnak ki méretükben egyre növekvő enklávékkal, amelyek idővel összenőhetnek és hosszú távon Nyugat-Európa teljes eliszlámosodásához vezethetnek.

Egy másik tény, hogy demográfiai előrejelzések szerint Afrika népessége két évtizeden belül egymilliárddal növekszik, amely lakosságot a térség, a klímaváltozást is figyelembe véve, egyre kevésbé tudja eltartani. Nehéz nem azt gondolni, hogy ezek az emberek tömegesen fognak megindulni Európa felé.

Ezt látva fel kell tennünk a kérdést: akarjuk-e, hogy országunk megmaradjon a sajátunkénak, vagy fokozatosan behódoljunk az iszlám kultúrának, talán abban a formában, ahogy azt a francia író, Michel Houellebecq, könyvében (Behódolás) olyan átélhető módon megírta? Ha erre az a válasz, hogy nem, akkor egyértelmű, hogy mit kell tennünk: országunkat megvédeni az illegális bevándorlóktól és az unió erőszakos betelepítéspolitikát megakadályozni.

Vitatható-e ez az álláspont? Természetesen vitatható és sokan vitatják is. Ez Európai Unió vezetői abban az illúzióban élnek, hogy a nagy tömegű bevándorlók és a korábban érkezettek sikeresen integrálhatók az európai társadalomba. Ennek az illúziónak a legutóbbi bizonyítéka az Európai Bizottság által ez év júniusában kiadott Akcióterv a harmadik országból származók integrálására című anyag, amely szerint az integráció fő módszere az előzetes kiválogatás, az oktatás, a munkapiaci integráció, az alapvető szolgáltatásokkal való ellátás és a helyi közösségi életbe való aktív bevonás. Az anyag még véletlenül sem tér ki az integrációval kapcsolatos több évtizedes tapasztalatokra. A politikusok sem tudnak mást mondani, mint hogy „meg tudjuk csinálni” (Merkel); „a bevándorlóknak el kell fogadniuk, hogy gall felmenőkkel rendelkeznek” (Sarkozy); vagy rezignáltan „azt hittük, hogyha valaki végigsétál Koppenhága utcáin, iszik a városi vízből és a városi buszon jár, hamar dánná válik… Azt hittük, hogy ez nyilvánvaló lesz azoknak is, akik ide jöttek és itt élnek. Hát nem.” (II. Margit dán királynő)

Hogy mi nyilvánvaló a bevándorlóknak, az sokkal inkább kitűnik a londoni Daily Express egy tavalyi cikkéből, amely arról ír, hogy egy, az Iszlám Állam támogatása érdekében Szíriába utazó brit orvostanhallgató, a Twitteren felszólított a saría törvénykezés bevezetésére. A cikkíró, McKinstry szerint egy egészséges társadalomban az ilyen fanatizmust teljes megvetéssel fogadnák. De, teszi hozzá, „sajnos a jelenlegi évtizedekben a Nyugat morális önbizalma a politikai korrektség gyűlölködő doktrínája miatt megtört, mely doktrína rasszizmussal vádol mindenkit, aki szembeszáll a bevándorlók által behozott bármely kulturális gyakorlattal”.

A politikai korrektség egy marxista ideológia, amelynek gyökerei az első világháború utáni időszakra nyúlnak vissza, amikor a munkásosztályból kiábrándult marxisták (például Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herber Marcuse) létrehozták az úgynevezett Frankfurti Iskolát, amely Freud tanítását is felhasználva teljesen új alapokra helyezte a marxizmust, a jövedelemelosztás helyett a kulturális kérdéseket állítva a középpontba, emiatt az­után ezt az irányzatot kulturális marxizmusnak is nevezik. Módszerük az úgynevezett kritikai elmélet volt, ami a gyakorlatban a tradicionális nyugati értékek és intézmények megkérdőjelezését jelentette. Ennek része a szexuális felszabadítás, a gender elmélet, a mindenféle kisebbségek preferálása a többséggel szemben. A tradicionális értékekhez ragaszkodókat pszichológiailag kiegyensúlyozatlannak, szélsőségesnek, sőt fasisztának tekintették. E filozófia képviselői a német diákvezér, Rudi Dutschke által ajánlott „hosszú menetelés” során az utóbbi évtizedekben elfoglalták az nyugati világ intézményrendszerét és nézetrendszerük kizárólagossá vált a főáramlatú (jobb- és baloldali) pártokban, a kormány- és egyéb hivatalokban, az Európai Unió intézményrendszerében. Az ellenvéleményeket tradicionális kommunista módszerekkel (elítélés, kitaszítás, büntetés, börtön) torolják meg. Jó példa erre a tradicionális családmodellt védelmező Ákos esete a Magyar Telekommal.

A tradicionális kommunista ideológia alól felszabadult Kelet-Európa, a liberálisnak nevezett kisebbségétől eltekintve, még mentes a kulturális marxizmustól, ezért a jelentős szembenállás a nyugati országok és az Euró­pai Unió establishmentjével, és ezzel magyarázható az a kritika is, amely ezeket az országokat, különösen Magyarországot, egyes nyugati politikusok és a nyugati sajtó részéről éri.

Ugyanakkor a kultúrmarxista elvek, a politikai korrektség nem tudja megoldani azokat a problémákat, amelyeket a tömeges bevándorlás és a már bevándoroltak integrálása okoz. Emiatt várható, hogy előbb-utóbb valamilyen formában, például a nem az establishmenthez tartozó pártok súlyának növekedésével, a helyzet józan értékelésére utat fog törni a magának. Ebben az esetben az unió keleti fele – közöttük Magyarország – által preferált értékrend elfogadásra kerülhet a nyugati országok vezetésében is, mint ahogy az elfogadott a nyugati társadalom szélesebb rétegeiben, amit a Magyarországot támadó cikkekhez írt kommentek bizonyítanak.

Figyelembe véve a bevándorlással kapcsolatos tényeket és a jövőben várható bevándorlási nyomást, a magyar érdekek védelme szempontjából nem tehetünk jobbat, mint kitartani az eddigi pozícióink mellett. Ugyanakkor azon is el kellene gondolkodnunk, hogy azokat a problémákat, amelyek a tömeges bevándorlást okozzák, milyen módon lehetne – a kibocsátó országok segítése révén – megoldani.