Lóránt KárolyHogyan csináljunk háborút?

A történelem is azt bizonyítja, hogy háborút könnyű indítani, ami nehéz, az annak befejezése.

Lóránt Károly – 2016.08.09. 02:24 –

A Der Spiegel német újság angol nyelvű internetes portálja egy érdekes cikket közölt Veszélyes propaganda: A NATO katonai vezetőjéhez közel álló hálózat szította az ukrajnai konfliktust címmel (Dangerous Propaganda: Network Close To NATO Military Leader Fueled Ukraine Conflict). A cikk azon az ezerkilencvenhat darab e-mailen alapul, amelyet a DC Leaks, egy amerikai hekkercsoport tett nemrég közzé. Ők azt írják magukról, hogy „hisszük, hogy az Egyesült Államok állampolgárainak joguk van tudni, hogyan formálódik az ország bel- és külpolitikája, és kik azok, akik valójában formálják”.

A cikkekből kiderül, hogy a NATO európai erőinek nemrég leköszönt katonai főparancsnoka, Philip Breedlove körül egy rejtett hálózat működött olyan emberekből, akik az orosz tevékenység eltúlozásával el akarták érni, hogy a nyugati hatalmak fegyvereket szállítsanak Ukrajnának. Breedlove is szeretett har­cias nyilatkozatokat tenni, az év elején például biztosította a világot arról, hogy az Egyesült Államok Európában lévő csapatai azért vannak, hogy elrettentsék az oroszokat a jelenben, és felkészüljenek egy háborúra és annak megnyerésére, ha az szükségessé válik. Az oroszokkal kapcsolatos riasztó hírek egyik fő forrása Phillip A. Karber volt, aki a BDM (Braddock Dunn & McDonald) katonai szállítócégnek volt hosszú ideig az egyik vezetője és jelenleg a BDM által alapított konzervatív agytröszt, a Potomac Foundation elnöke, és biztonsági kérdésekben ad tanácsokat az amerikai és külföldi kormányoknak.

Karber Breedlove-nak és másoknak, például Wesley Clark volt amerikai tábornoknak küldött e-mailjeiben állandóan apokaliptikus képet festett az ukrajnai helyzetről. Így például 2015 elején, a konfliktusok csúcspontján azt írta, hogy az oroszok széles körű terroristatámadásokat hajtanak végre és az infrastruktúra bombázásába kezdtek, hogy destabilizálják Ukrajnát. A hírek azért is hihetőnek tűntek, mert Karber gyakran utazott ki a frontra, ahol az ukrán katonai vezetők látták el informá­cióval. Karber jelentette azt is, hogy a szeparatisták taktikai nukleáris robbanófejekkel rendelkeznek, továbbá fényképeket közölt az Ukrajnában lévő orosz katonai egységekről, amelyekről azután kiderült, hogy a 2008-as grúziai konfliktus idejéből valók. Tavaly februárban Karber Varsóból jelentette, hogy talált egy rejtett lehetőséget arra, hogy Ukrajnának fegyvert szállítsanak anélkül, hogy az Egyesült Államok abban közvetlenül rész venne. Szerinte Pakisztán felajánlotta, hogy ötszáz rakétaindító járművet és nyolcezer TOW II rakétát (amerikai fejlesztésű irányított páncéltörő rakéta) szállítana Kijevnek. Sőt, a lengyelek is felajánlották, hogy még a szovjet időkből megmaradt T–72-es tankokat és SP 122 milliméteres ágyúkat szállítanának Ukrajnának, feltéve, hogy az amerikaiak azt a legmodernebb fegyverekkel pótolják. Ez a szállítás észrevétlen maradhatna, mert a fegyverek – lévén szovjet fejlesztésűek – azonosak az Ukrajnában található hasonló fegyverekkel.

Bár Breedlove és Karber minden hasonló gondolkodású politikust, például az Egyesült Államok Európáért és Ázsiáért felelős külügyminiszter-helyettesét, Victoria Nulandot, Wesley Clark volt amerikai tábornokot, Colin Powel volt külügyminisztert, továbbá Rose Gottemoellert, a külügyminisztérium fegyverkorlátozásért és nemzetközi biztonságért felelős miniszterhelyettesét (aki őszre a NATO főtitkárhelyetteseként Brüsszelbe jön), mozgósítani próbált, nem sok sikert ért el. Az Obama körüli Nemzetbiztonsági Tanács ugyanis sorra lehűtötte a konfliktus élezésében érdekeltek túlzott lelkesedését. „POTUS fenyegetésnek tart bennünket, akiket a minimumra kell csökkenteni” – írta Breedlove elkeseredetten Colin Powellnek (a „POTUS” az Egyesült Államok elnökének rövidítése: President Of The United States). Mások más időben sokkal szerencsésebbek voltak háborúk kirobbantásában. Például Robert McNamara 1964-ben sikeresen tudta meggyőzni Johnson elnököt, hogy a Tonkini-öbölben egy amerikai hadihajót torpedótámadás ért, és kijárta, hogy a kongresszus felhatalmazást adjon az elnöknek a vietnami háború kiterjesztésére, ami kétmillió halottat és az Egyesült Államok vereségét eredményezte.

A tavaly nyilvánosságra hozott titkos dokumentumokból aztán kiderült, hogy a hivatkozott támadás nem létezett, az egész incidens csupán egy túlbuzgó szonárkezelő képzeletében jött létre, aki saját hajója hajócsavarjának hangját vélte ellenséges támadásnak. Erre egyébként John J. Herrick, a romboló kapitánya figyelmeztette is a katonai vezetést, alaposabb kivizsgálást kérve, mielőtt bármilyen válaszlépés történik. Herrick figyelmeztetését azonban a háború kiterjesztésében érdekelt katonai vezetés nem vette figyelembe.

Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes is sikerrel járt a második iraki háború megindításának támogatásában. Amikor a CIA nem tudta produkálni az iraki tömegpusztító fegyverekkel vagy Iraknak a 2001. szeptember 11-i támadásban való részességével kapcsolatos bizonyítékokat, egy speciális bizottságot (Office of Special Plans) hozott létre azzal a céllal, hogy érveket gyűjtsenek Irak ellen az amerikai közvélemény és a politikusok meggyőzése érdekében. A bizottság vezetője egy neokonzervatív politikai tanácsadó, Abram Shulsky lett, akinek az volt a véleménye a hírszerzésről, hogy annak célja nem az igazság kiderítése, hanem a győzelem. Ennek szellemében készültek aztán a háború megindítását szolgáló „bizonyítékok” Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereiről és az al-Kaidával való kapcsolatairól.

A szíriai polgárháborúba való amerikai beavatkozás fő indoklása az volt, hogy Bassár el-Aszad szaringázt vetett be a rebellis erők ellen. Barack Obama mondta az ENSZ közgyűlésén, hogy „ez sértés az emberi értelem és ezen intézmény legitimitása ellen és arra utal, hogy senki más, mint a rezsim vitte végbe ezt a támadást”. Közismert volt, hogy a lázadók is rendelkeztek szaringázzal, ezért a Nemzeti Hírszerzés igazgatója (Director of National Intelligence), James Clapper nem is írta a közleményt, ami valójában a Fehér Házból és nem a hírszerzéstől származott.

Vicoria Nuland is sikeresnek tekinthető az ukrajnai fordulat előidézésében. A kritikus időkben külügyi államtitkárként szinte hetente járt Kijevbe a Majdan tüntetőit biztatni, akik a tüntetésért pénzt is kaptak, kárpátaljai hírforrások szerint naponta annyit, mint egyheti munkabér (Nuland szerint 1991 óta az Egyesült Államok ötmilliárd dollárt költött az ukrajnai „demokratikus” szervezetek támogatására). A bőkezű anyagi támogatás magyarázhatja a tüntetők kitartását, végül azonban a pénz nem volt elegendő, a Janukovics-féle kormány eltávolítása érdekében kénytelenek voltak orvlövészek segítségét is igénybe venni, akik elég halottat produkáltak ahhoz, hogy a kialakult véres konfliktusban a kormány megbukjon, és a tüntetők, valamint a támogatóik alakíthassanak kormányt.

Obama egyelőre sikeresen mérsékelte az ukrajnai szembenállást, hivatali ideje azonban hamarosan lejár. A Spiegel cikkírói, Christoph Schult és Klaus Wiegrefe szerint könnyen lehet, hogy az iraki háborút is támogató és ma már az amerikai héják közé sorolt és különösen az oroszok felé kemény vonalat képviselő Hillary Clinton lehet az utódja. Ez esetben a Breedlove nézeteivel teljesen egyetértő Victoria Nuland a jelenleginél még befolyásosabb helyzetbe kerülhet: ő lehet az Egyesült Államok új külügyminisztere.

A felsorolt esetekből kiviláglik, hogy ha van politikai akarat, akkor a háború megindításához szükséges bizonyítékok előteremtése nem jelenthet akadályt. A történelem is azt bizonyítja, hogy háborút könnyű indítani, ami nehéz, az annak befejezése.