Lóránt KárolyEurópa büntetőtábor

A betelepítést megtagadók büntetése azoknál is kiverte a biztosítékot, akik annak idején lelkesen szavaztak a belépésre...

Lóránt Károly – 2016.05.13. 04:17 –

Érdemes lenne megkérdezni az embereket, hogy amikor az Európai Unióba való belépésről szavaztak, vajon mit vártak az uniós tagságtól. Egy ismerősöm akkortájt azzal is megelégedett, hogy ha repülővel érkezik valamely nyugati fővárosba, akkor ne kelljen egy külön kapun átmennie az útlevélvizsgálatkor. Arra nyilván senki sem gondolt, hogy az ország büntetéseknek nézhet elébe, ha nem Brüsszel akaratának megfelelően cselekszik, ráadásul olyan területeken vagy kérdésekben, amelyek alapvetően egy nemzetállamra tartoznak. A muszlim migránsok betelepítését megtagadók kétszázötvenezer eurós büntetése most bizonyára azoknál is kiverte a biztosítékot, akik annak idején nagy lelkesedéssel szavaztak a belépésre.

A bizottság döntése európai szempontból is szerencsétlen, mert sokakat arra emlékeztet, hogy annak idején a németek hogyan kényszerítették rá Európa általuk befolyásolt részére szélsőséges ideológiájukat, hiszen afelől senkinek ne legyen kétsége, hogy a bizottság döntéseit ma gyakorlatilag Németország befolyásolja. A migránstömeg befogadásának erőltetése pedig a jelenkor szélsőségesnek minősíthető politikája, bár ellentéte, mégis hasonlatos ahhoz, amikor német követelésre nem befogadni, hanem kirekeszteni kellett embertömegeket. A „németek” azonban nem megfelelő jelző, hiszen a német átlagpolgár ma ugyanúgy elszenvedője vezetői politikájának, mint volt annak idején, és ugyanúgy képtelen befolyásolni a politika fősodrát, mint korábban. Ha Európában közvélemény-kutatást lehetne rendezni a kérdésről, kiderülne, hogy az összes megfélemlítés ellenére az emberek nagy többsége elutasítja a muszlim migránsok tömeges befogadását. A bizottság, vagy pontosabban a német vezetés tehát semmiképpen sem az európaiak vagy szűkebben a németek véleményét és érdekeit fejezi ki, amikor az európai határok védelme helyett a tömeges bevándorlást erőlteti.

Hogyan fordulhat ez elő, amikor Európában, különösen annak nyugati felében polgári demokráciák működnek és szabad választásokat tartanak? Az ok egyszerű, a második világháborút követő hosszú békeidőszakban a kiépülő és jól működő szociális piacgazdaság körülményei között a hagyományos középbal és középjobb pártok fokozatosan átalakultak, pontosabban eltérítették őket. A baloldalon, a szociális piacgazdaság kiépülésével a jövedelemelosztás helyett inkább kulturális, ideológiai kérdések kerültek a politizálás középpontjába: többek között a multikulturális társadalom idea-lizálása és a nemzetállamok létének megkérdőjelezése. Ez utóbbira jó példa Joschka Fischer volt német külügyminiszter beszéde 2000 májusában a Humboldt egyetemen, ahol kifejtette, hogy „Európa alapvető értelmezése 1945 után mind a mai napig az 1648-as vesztfáliai béke által létrehozott európai erőegyensúly koncepciójának és az egyes államok hegemonikus törekvéseinek elvetése, ami az alapvető érdekek összeegyeztetésében és a nemzetállami szuverenitás nemzetek feletti európai intézményekre való átruházásában nyilvánul meg”.
Az európai nemzetállamokat megalapozó vesztfáliai béke és ezzel együtt a nemzetállamok elvetése azonban korábbi eredetű, már Javier Solana volt NATO-főtitkár egy 1998-as beszédében is feltűnt. Solana a békekötés háromszázötvenedik évfordulója alkalmából Münsterben rendezett megemlékezésen kijelentette, hogy „az erős, szuverén nemzet ideája később nacionalista hévvel telítődött, amely destruktív politikai erővé torzította”, vagyis a háborúkért a nemzetállamok felelősek, tehát fel kell számolni őket.

Nem véletlen, hogy mindkét politikus a hatvanas évek újbaloldali nemzedékének szülötte, annak, amely a munkásosztály érdekeinek védelme helyett olyan kérdéseket helyezett politikája középpontjába, mint a melegek jogai, a genderizmus, a droghasználat és természetesen, mint a fenti idézetekből kitűnik, a nemzetállamok létjogosultságának megkérdőjelezése. Mára ez a nemzedék uralja a fősodrú baloldali pártokat, elítélve, sőt üldözve mindenkit, aki az általa képviselt eszméknek ellentmondva „politikailag inkorrekt” kijelentéseket tesz.

A másik oldalon a jobbközép pártok a pártfinanszírozás révén kerültek közelebb a nagy korporációk érdekeihez, és mivel ezek az érdekek nemzetköziek, a pártok elvesztették hagyományos értékrendjüket, amelynek középpontjában a haza, a család és a vallás állt. John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő a The Federalist konzervatív magazinban a két oldalt úgy határozta meg, mint a kulturális baloldalt és a nagytőkés jobboldalt (cultural left és corporate right). Mindkét formáció megkérdőjelezi a hagyományos értékrendet, ami ma elsősorban a tömeges bevándorlás támogatásában nyilvánul meg, és ezért szabnak ki büntetéseket a politikailag nem korrekt módon gondolkodó államokra, ahelyett, hogy a migráció előtt lezárnák az unió határait.

Az európai közvélemény döntő többsége messze nem ért egyet az eredeti értékrendjüktől eltérített jobb- és baloldali pártok politikájával, különösen migránskérdésekben nem, ami rögtön kiderülne, ha erről közvélemény-kutatást lehetne tartani. Ennek híján az európai átlagpolgár gondolkodására a szélsőjobboldali pártok népszerűségének növekedéséből meg abból lehet következtetni, hogy az online újságok cikkeire milyen kommenteket írnak. Az angol konzervatív Daily Mail például internetes oldalán cikket közöl arról, hogy Magyarország elutasítja a kvótarendszert, sőt zsarolásnak tartja azt. A cikkre érkezett mintegy kétszáz komment közt alig lehet olyat találni, amely a bizottság álláspontját támogatná, azt is német kommentírótól, aki azt hánytorgatja fel, hogy a kelet-európaiak csak tartják a markukat, de nem akarják viselni a költségeket. A kommentírók döntő többsége (aki persze angol) azonban egyértelműen a magyar állásponttal ért egyet, és elítéli a bizottság által kiszabott irreálisan magas büntetést. Ezen túlmenően nagyon sokan megfogalmazzák, hogy íme, itt az intő példa, hogy a júniusban tartandó népszavazáson az unió elhagyására kell szavazni. „Itt az idő, hogy kikerüljünk ebből a lidércnyomásból” – írta valaki Wiltshire-ből. Számos bejegyzés biztatja Magyarországot, hogy tartson ki, és emlékeztetnek az 1956-os magyar forradalomra, amikor a magyarok hatalmas bátorsággal, puszta kézzel szálltak szembe a diktatúra tankjaival. Sokan remélik, hogy ez a bátorság most ismét visszajön. Stephen Blackburnből azt írja, hogy „az emberek Európa-szerte támogatják az országotokat, ezek a sarlatánok nem a többség nevében beszélnek”. De még egy német kommentíró is felszólít, hogy „Magyarország! Védd meg Európát ezektől a holdkórosoktól”.

A kommentek éles ellentétben állnak azzal, amit a fősodrú média ír Magyarországról. Ez annak a jele, hogy az európaiak túlnyomó többsége most már szinte egységesen áll szemben a brüsszeli (és az azt meghatározó német) politikával, amit egyébként az is jelez, hogy az utóbbi időkben ahány népszavazást tartottak, annyiszor elvetették a brüsszeli javaslatokat. A büntetésnek a migránsok be nem fogadása miatti kilátásba helyezése túlnőtt már azon, hogy csupán néhány renitens ország ügye legyen, és egyre inkább az unió diktatórikus természetének jelképévé válik, amitől jobb előbb megszabadulni, mint később. Európa vezetői tévednek, ha azt hiszik, hogy az európai lakosság beletörődik a kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal diktatúrájába.