Bayer ZsoltLengyelek (1.)

Álláspont. Krakkóban, a Barbakán tövében áll egy emlékmű. S abban az emlékműben szinte minden benne van, amiből megérthető a lengyel história és a lengyelek lelke.

Bayer Zsolt – 2016.01.18. 03:44 –

Döntő győzelmet arattak az egyesült lengyel és litván hadak Grünwald és Ludwigsdorf között a Német Lovagrend serege felett 1410. július 15-én.

A Német Lovagrend akkor már több mint száz esztendeje fenyegette Lengyelországot és Litvániát. S ez a csata volt a középkor egyik legvéresebb ütközete. A korabeli krónikások eléggé különbözően írják le az eseményeket, de nagyjából negyvenezer halott maradt a csatatéren. S ez a negyvenezer halott vetett véget jó időre a Drang nach Osten nagy-nagy álmának…

A csatában sok náció fiai harcoltak. A litvánok még tatár lovassággal is erősítették magukat, ezeket a tatárokat Dzsalál ad-Dín vezette. De ott harcolt a lengyel-litván sereg oldalán sok moldvai román is, akiket Sándor fejedelem vezetett. És ott harcoltak a csehek is Jan Žižka parancsolata alatt, orosz és ukrán volontérek és zsoldosok, s Jan Dlugosz említést tesz bizonyos harcoló alemannokról, vagyis német svájciakról. Más történetírók tudni vélik, hogy magyarok is küzdöttek a lengyelek oldalán, annak ellenére, hogy Magyarország akkor hivatalosan a Német Lovagrendet támogatta.

A lovagrend serege teljesen megsemmisült. Halálát lelte Ulrich von Jungingen nagymester is, akit lengyel parasztok vertek agyon menekülés közben. S odalett a rend marsallja, két nagykomturja és kincstárnoka.

Csak Werner von Tettinger komtur élte túl a mészárlást, ő vitte a vereség hírét Marienburgba.

Hát ennek a csatának állít emléket a Barbakán előtti szoborcsoport s a földre hullott teuton kereszt, amely felett a győző, Jagelló Ulászló áll lován. S érdekességképpen jegyezzük meg: ezt az emlékművet a megszálló német csapatok azonnal eltávolították helyéről. Ennek legalább van valami mentálisan magyarázható oka. De azután a szovjetek is elvitették, ők meg túlságosan hazafiasnak találták. Istenem! Mi mindenre volt képes a huszadik század…

A Barbakán előtt mindig elcsilingel egy piros vagy egy kék villamos, s a csilingelés mindig felkölti a históriát. Azt a históriát, ami ott áll a grünwaldi csata és Katyń iszonyata között, és amely história megszabja a lengyelek gondolkodását és érzéseit.

Lengyelország, amelyet háromszor töröltek le a térképről történelme során, mindig is ott állt a két hatalmas birodalom és két hatalmas ellenség, a német és az orosz között. Ez a két birodalom akarta eltüntetni a lengyeleket a föld színéről – hol külön-külön, hol pedig összefogva egymással.

De ez nem sikerült sohasem.

Lengyelország ma is áll, és ma talán erősebb, mint valaha.

Ennek a mai, erős Lengyelországnak a sorsa és jövője pedig ismét a nagypolitika érdeklődésének homlokterébe került. Mégpedig azért, mert az unió úgynevezett „mag országai”, vagyis a meghatározó nyugati államok elkezdtek félni egy önálló és erős kelet-közép-európai szövetség létrejöttének lehetőségétől.

A félelem oka nyilvánvaló és összetett.

Európa nyugati fele az unió bővítésekor eleve úgy tekintett a kontinens keleti és középső felére, mint potenciális piacra. A berlini fal leomlásának eufóriája és a valós emberi érzelmek körülbelül egy hétig tartottak, a politika irányítói pedig már jóval a fal leomlása előtt megszerkesztették a szép új világot. Ebben a szép új világban Kelet-Közép-Európa a nyugati piacok kiterjesztésének, a nyugati áruk (a kifutó, silányabb termékek!) felvevő­piacának, a nyugati expanzió terepének volt eltervezve. Ezt a legújabb kori gyarmatosítást felzárkóztatásnak becézték, és az uniós pénzek Keletre áramoltatásával igazolták.

Soha nem készült eddig leltár ez ügyben, pedig ideje lenne elkészíteni. Hogy mennyibe került például nekünk, magyaroknak a teljes élelmiszeriparunk és feldolgozóiparunk felszámolása, eladása (leánykori neve: privatizáció), amely aktus során a nyugati „vevő” egyszerűen megszüntette a hazai termelést, hogy behozhassa a saját áruját. S hogy ezt mennyiben kompenzálták, kompenzálják a „kohéziós alapok”?

Talán majd ez a leltár is elkészül egyszer. Addig is szögezzük le: a Nyugat nem járt rosszul az unió kiterjesztésével, mert ha rosszul járt volna, soha nem viszi végbe. Hiszen tőle tanultuk meg, mindjárt a rendszerváltások hajnalán, sőt, már a pirkadat előtt, hogy „nincsen ingyenleves!”.

Hát, tényleg nincsen.

Megtanultuk a leckét, bár mostanában, egyre perverzebb módon, azt is szeretnék a nyugatiak elérni, hogy örök hálát érezzünk irántuk, hogy gondolkodás nélkül és lelkesen hajtsuk végre parancsaikat, hiszen ennyivel „tartozunk” nekik, ha már egyszer „élvezzük a tőlük kapott javakat”, úgyhogy járuljunk kézcsókra eléjük, és ne legyenek fenntartásaink, bármilyen őrültséget is találnak ki éppen. Defterdárjaik, az uniós biztosok naponta röffennek ide, a „sötét Keletre”, hogy megfenyegessenek bennünket, magyarokat, szlovákokat, cseheket és mostantól lengyeleket is. Megfenyegessenek és elmondják, ellentmondást nem tűrő hangon, mi is a teendőnk, hogyan is kell helyesen viselkednünk, s legfőképpen: soha ne merjük elfelejteni, mivel tartozunk nekik!

Janicsárjaik pedig, a média jól kiképzett, jól megvett (Ulfkotte!) és távirányítással működtetett hóhérai szintén naponta végzik el a munkájukat, a nekik nem tetsző politikai szereplők, aktorok, a nyilvánosság nem velük egy követ fújó szereplőinek kivégzését a média egyre ocsmányabb, iszamósabb terein.

A lengyelek most kezdik majd átélni mindezt.

(Folytatjuk)

 

Bayer Zsolt: Lengyelek (1.)Krakkóban, a Barbakán tövében áll egy emlékmű. S abban az emlékműben szinte minden benne...

Közzétette: Magyar Hírlap – 2016. január 17.