Nyakó István halált megvető bátorsággal nem eszik meg tizenkét kacsacombot. Csak nyolcat. Elvégre felnőtt emberek vagyunk, olykor tudnunk kell megálljt parancsolni az élvezeteknek. Mondhat bárki bármit, ebből is látszik, hogy Nyakó úr, amellett hogy talpig haladó baloldali, egy Mucius Scaevola, egy nagy lélek. Egy jellem. Hiába mondják, hogy a második legősibb mesterség, a politikusi csak annyiban különbözik a legősibbtől, hogy erkölcstelenebb annál, hiába hányják Éhező Nyakó István szemére, hogy 2002 és 2006 között feleségével, az akkor szintén MSZP-képviselő Nagy Nórával közösen harminchatmillió forint költségtérítést vett fel, holott a ciklus túlnyomó részében közös háztartásban laktak, ettől még sajoghat a talpa, vérezhet a szíve a nincstelenekért.
S milyen kár, hogy régi párt- és harcostársa, a több százmillió forintot külföldre szöktető Simon Gábor lakhelyelhagyási tilalom okán most nem talpalhat vele. Hiányzik. Marhára hiányzik, hiszen – ha nem is pénzben vagy szaunaszolgáltatásban – lélekben és manuálisan mennyit és mennyit tehetne hozzá a nemes menethez. Például segítené a fáradókat, leszakadókat, petíciót körmölne a tekintetes táblához, és mint Tiborc megfogalmazná a szegény nép panaszát. A népéhezés mellett felemlítené a fékek és ellensúlyok hiányát, elpanaszolná a sajtószabadság megfojtását, számba venné a dühöngő rasszizmust, elővezetné a bankok nyomorát, s világgá kiáltaná, hogy itt bizony sürgős rezsicsökkentésre van szükség. Igaz, ezt pártja is felvetette nemrég, éppen ezért most szépen elmagyarázná – hogy mindenki megértse –, miért nem volt az nekünk jó, amikor tényleg megkurtították a közüzemi számlákat. Mert hát talán nem mindenki emlékszik rá, de ez nem ugyanaz a csökkentés lenne, mert akkor bizony a szegény nép zsírján élősködő gazdagok azért vékonyították a díjakat, mert sokba került nekik a palotáik kertjében hasaló úszómedencék feltöltése és fűtése.
És persze ezt az Orbán–Merkel- és Orbán–Putyin-összeborulást sem ártana helyretenni. Elmesélni szépen, hogy bár Merkel kancellár – igazi demokrataként, elvégre a népi demokratikus Németország neveltje – nem pálcázta meg ugyan a konok miniszterelnököt, de nem is tűzött ezüst vitézségi érmet a mellére. Nem bizony. Sőt keményen a szemébe mondta, hogy ő bizony terminus technicusként nem tud mit kezdeni az illiberális demokrácia fogalmával.
No meg hát Putyin. Igaz, hogy egy korábbi, ráadásul kiváló miniszterelnökünk nem kevésbé kiváló házi koszttal, scsível, szoljankával, piroggal és ki tudja még, mi minden földi jóval, no meg sok-sok szto gramm vodkával fogadta szerény, szemlőhegyi hajlékában. De ez a Putyin már nem az a Putyin. Mert akkor még úgy tudtuk, csak azért volt KGB-s, hogy szétzilálja az ijesztő titkosszolgálatot, mint ahogyan egy magyar miniszterelnök, a D–209-es is az orruknál fogva vezette az orosz hírszerzőket. Úgyhogy azért volt más, mélyen emberi és demokrata a szemlőhegyi audiencia – talán még elkóborolt árva gyereket is találtak közösen –, most viszont Orbán kiárul bennünket, eladja a hazát és Európát, feláldozza a szent haszonelvűség oltárán a magyarság jövőjét. Mert kérem, az olaj és a gáz politikai energiahordozó. És, a vonuló éhezők étlapjához hasonlóan – amelynek alapján a kaviártól a libamájig mindenki azt nem eszik, amit akar –, Orbánnak is készülne egy rendtartás a találkozóra. Abból pedig világosan kiderülne, mit tehet és mit nem a miniszterelnök. Például meghosszabbíthatja-e a lejáró gázszerződést, a gender nevében kezet csókolhat-e Putyinnak is, vagy csak Merkel esetében volt szerencsétlen, fenntarthatja-e a paksi atomerőmű-megállapodást, és bevonulhat-e fehér lovon Kárpátaljára. Aztán a látogatás után szépen elővesszük az étlapot, megnézzük, mit evett meg róla Orbán, egy év múlva pedig, amikor éppen fázunk, mert nincs gáz, szembesítjük a leírtakkal. Meg persze a leírókkal.
Mert hát étlapot írni könnyű – főzni kicsit nehezebb.