Zaharcsenko igaza

A kárpátaljai Beregszász szociális gondjainak enyhítését és kulturális életének fejlődését szolgáló magyar kormánytámogatást jelentett be pénteken Grezsa István, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztos. Fontos kezdeményezés ez, különösen akkor, ha az elmúlt egy-másfél évben folyamatosan követtük az Ukrajnából, s annak is elsősorban a polgárháborús keleti részéből érkező híreket, tudósításokat, riportokat, beszámolókat. És ha összeszámoltuk az onnan hazaérkező koporsókat…

Volt, akiről már utcát neveztek el a szülőfalujában – nyugodjék békében! –, s volt olyan fiatal kárpátaljai magyar srác, akinek földi maradványait a főutca szélén térdre ereszkedve, s így felsorakozva fogadta faluja népe. Megható jelenetek, amelyek – úgy tűnhet – csak azokra nincsenek hatással, akik a harci cselekményeket irányítják, illetve akik esetleg tehetnének is hathatós lépéseket annak érdekében, hogy azokat leállítsák.

Mert a polgárháború, ha időnként (mint holmi délibáb….) csillapodni is látszik, továbbra sem ért véget. Pedig-pedig… Alig néhány nap múlva lesz egy kerek esztendeje, hogy a donyecki szakadárok vezetője arról beszélt, hogy kudarcra vannak ítélve a Nyugat közbenjárásával tető alá hozott, Kijevvel aláírt minszki tűzszüneti megállapodások. Olekszandr Zaharcsenko, a Donyecki Népköztársaság (DNR) vezetője tavaly április 19-én a BBC orosz adásának adott interjúban mondta el mindezt, s hangsúlyozta akkor azt is, hogy a minszki megállapodásoknak csak abban az esetben van értelmük, ha Kijev elismeri az önhatalmúlag kikiáltott „köztársaságát”. Hát igen, ennél rugalmasabb és kompromisszumkészebb tárgyalási alapot nehezen is lehetne meghatározni. Te írd alá, hogy nekem igazam van, és már meg is egyezhetünk bármiről…

Ez pedig összességében csak annyit jelent, hogy Olekszandr Zaharcsenko már/még tavaly ilyenkor sem akarta a békét.

Mert egyszerűen csak nem állt érdekében…

Aztán októberben, a hónap elején, Bocskor Andrea, a Fidesz kárpátaljai európai parlamenti képviselője Strasbourgban, az EP plenáris ülésén az úgynevezett „egypercesek” között elhangzott felszólalásában igyekezett ráirányítani a figyelmet az ukrán központi választási bizottság diszkriminatív és jogsértő döntésére, amelynek értelmében olyan mozaikszerű módon alakították ki a választási körzeteket a tizenkét százalékban magyarok lakta Kárpátalján, hogy azzal megakadályozzák magyar képviselők bejutását a megyei tanácsba. „Az európai orientációt hangoztató Ukrajna akadályokat gördít a területén élő nemzeti kisebbségek, azon belül a magyarság képviselete elé” – mondta Bocskor Andrea. Felháborodásának adott hangot, és tiltakozását jelentette be a választási bizottság döntése ellen. Szerinte ez a lépés sérti az európai és a nemzetközi kötelezettségvállalásokat, az ukrán alkotmányt és törvényeket, de nem felel meg a decentralizációs reformirányzatnak sem. Mert októberben meg már javában a rohamléptekkel közelgő választásokra készülődött Ukrajna… Ma már ezek eredményeit is ismerjük.

Székely Pista – Nagy Zoltán Mihály, a nagyszerű kárpátaljai, József Attila-díjas magyar író A sátán fattya című remekművének egyik tragikus sorsú főhőse – jut minderről az eszembe. Már csak azért is, mert a regénybeli Székely Pista számára a szolyvai gyűjtőtáborban eltöltött fogság gyötrelmei után a kiszakadás, a kilépés, a menekvés lehetősége is volt a most polgárháború dúlta donyecki régióban, vagyis Dombászban vállalt munka. Ami, akármennyire is önkéntesen vállalkozott erre Székely Pista, a kényszermunkánál semmivel sem volt kellemesebb. A regény cselekménye 1944-ben kezdődik, rögtön a második világháború végén, a visszacsatolás rövid, átmeneti időszaka után a szovjet csapatok Kárpátaljára való bevonulásával. Minden negatív vonzata, tartalma és velejárója ellenére – talán meglepő módon is –, mert Dombász (a cselekménynek ezen a pontján…) hordoz magában visszás, ám mégis alapvetően pozitív felhangokat is. Így például amikor Nagy Zoltán Mihály regényében az egyes szám első személyben megszólaló központi elbeszélő, vagyis Eszter őrületében a kisfiát – akit, mivel az édesanyán megesett csoportos nemi erőszakból fogant, a falu népe „csak” a sátán fattyaként emleget – szólítja meg, bizony az ígéret földjeként, vágyott tartományként, a megtisztulás lehetőségét is magában hordozó képzetként jelenik meg Dombász: „…tükröm, tükröm, mondd meg nékem / juhé, szép vagyok, a legszebb én vagyok, hozzám jönnek a katonák, engedjétek be őket, hé, hé, öten, öten voltak, én csak egy gyermeket szültem, hol van még négy, adjátok elő a többit (…) ne félj, kisfiam (…) fogd a kezem, gyere, erre megyünk, erre van Donbász, ott a te édesapád, ne félj a víztől, nem árthat nekünk a víz, Jézus is járt a vízen, mert ártatlan volt, bűntelen volt, látod a víz tetején járunk, hát persze, mi is ártatlanok vagyunk, kisfiam”.

Fontosak, és még véletlenül sem elhanyagolhatók a szépirodalmi vonatkozások, ugyanis ha Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című trilógiája önmagában nem is, annak tanulmányozása, értelmezése és elemzése mindenképp rögzíti a szovjet, illetve a kárpátaljai – azon belül pedig a helyi magyar – társadalmi folyamatokat, és olyan szociográfiai vonatkozásokra hívja fel a figyelmet, amelyek részletes feltárása és ismerete nélkül a regény szépirodalmi feldolgozása, kontextusba helyezése szinte elképzelhetetlennek tűnik. A megfelelő, a mondottakhoz szorosan társítható, a történelmi emlékezetből fakadó élményanyagok, amelyek pedig a regény szerkezetének és cselekményének legfontosabb pilléreit képezik, hitelességük révén foglalják kellőképp távolságtartó és egyúttal mégis személyes hangvételű, helyenként intim tolmácsolású, elvonatkoztatott fiktív keretbe azokat a momentumokat, amelyeknek megvilágítását és feltárását még mindig a történészektől várjuk el – több könyvtárnyi terjedelemben.

S egyszer bizony mindenképp dolguk lesz majd nekik a mai fejleményekkel is, a leszármazottak sorsfordító tragédiáival, a dédunokák életútjával is. Többkötetnyi, talán könyvtárnyi terjedelemben kell majd nyilatkozniuk a mai helyzetre visszanézve, visszatekintve is, arra, hogyan befolyásolta az emberek életét a kialakult polgárháborús helyzet napjainkban. S éppen ezért is fontos a Grezsa István által most bejelentett magyar kormánytámogatás Kárpátaljának. Mert aki rendszeresen jár Beregszász, Munkács, Ungvár, Mezővári, Szolyva irányában, láthatja azt is, hogyan, milyen körülmények között élnek ott az emberek. A kormányprogram szociális része tehát sok esetben sorsfordító is lehet. Már csak annak érdekében is, hogy akkor, amikor a történészek majd a mai eseményekre néznek vissza immár az objektivitás látszatát keltő távlatokból, akkor még mindig legyen értelme kárpátaljai magyarságról beszélni.