A hatvanas évektől a múlt század végéig még mendegélt valahogy a szekere, de azóta már recseg-ropog az időközben jól megpakolt jármű, idő kérdése, mikor törik ki a kerék. Hogy aztán ott maradjon a kátyúban, mint kibelezett autóroncs Kelet-Európában, egy hosszú történet bánatos befejezéseként. Kezdjük a végéről az 1950-ben a szén- és acélegyezménnyel indult, először tisztán gazdasági és kereskedelmi hasznot ígérő, majd rokonszenves kulturális és társadalmi, végül agyonbonyolított pénzügyi, szociális és politikai közösség históriáját.
A hat alapító – Belgium, Hollandia, Luxembourg, Német-, Olasz- és Franciaország – közül az utóbbi népét napjainkban már a unióból való kilépés gondolata foglalkoztatja. Igaz, nem elsősorban a pártok, politikai és etnikai tömörülések körében, hanem főleg a radikális Nemzeti Front és a rá szavazó milliók részéről. A magvas okok – a frank kikényszerített feladása 1999-ben az euróért, az unió egyre növekvő étvágya és a migráció – nem hagyják hidegen a mai polgárokat sem: a legfrissebb felmérések szerint a franciák hatvankét százaléka nemet mondana az uniós alkotmányra, hatvan százaléka a schengeni övezetből is kilépne a tömeges bevándorlás miatt. Marine LePen és pártja a tavalyi európai parlamenti választáson elért huszonöt százalékos sikert is felülmúlva második lett a márciusi parlamenti választáson, megsokszorozva részvételét a megyei tanácsokban. Szerintük itt az ideje megkérdezni Európa népeit, akarnak-e önállóan rendelkezni önmaguk és a jövőjük fölött. Az a nemzet, amely 1789-ben a feje tetejére állította a világot, aligha fog mások által huzamosan kifosztva leledzeni.
A kilépési referendum gondolata már egy ideje Anglia politikai, társadalmi életét is „megfertőzi”. Ők bölcsebbek voltak a franciáknál, megőrizték a jó öreg fontot, és egyedi távolságot tartanak az uniótól, de még így is bőven vannak sérelmeik a nem kis összegű lenyúlások miatt a híresen korrekt brüsszeli pénzügyesek részéről. Közös viszont a franciák és a britek helyzetében a migráció. Az uniós alapító országok közül négy korábban a világ legnagyobb gyarmatosítói közé tartozott, az ötödik Németországnak is voltak kisebb afrikai és óceániai kolóniái (csak Luxembourgnak nem voltak, nekik azonban van egy mesésen működő bankviláguk). A Viktória-korabeli brit birodalom fölött soha sem nyugodott le a Nap – bátorították magukat a dölyfös angolok az előző századelőn. Valóban, Észak-Amerikától Dél-Afrikáig, a Közel-Kelettől Ausztráliáig, a Falklandtól Gibraltárig uralták a világ nagy részét, felélték kifogyhatatlan javait, természeti kincseit és humán erőforrásait.
Anglia veszte – a globális visszaszámlálásuk kezdete – paradox módon a két megnyert világháború, és az Egyesült Államok megerősödése lett. Az 1920 és 1970 között eltelt fél évszázad alatt a britek elveszítették a gyarmataik kilencvenkilenc százalékát, amelyeknek lakóit attól fogva a jóságos szövetséges Amerika fogta munkára, kisemmizve őket mindenükből. Az évszázad végére Wellington szobra maradt meg Londonban, mementónak a világbirodalomból. Körülötte a brit nemzetközösségből húsz-harminc év alatt alanyi jogon beköltözött indiai, pakisztáni, afgán, arab és afrikai migránsok milliós serege.
Ugyanezt a „bónuszt” örökölte Franciaország is az észak-afrikai és dél-amerikai kolóniáktól, hasonló jólétet biztosítva a migránsoknak, és elfoglaltságot adva a rendőröknek, csendőröknek, mentőknek, tűzoltóknak és terrorelhárítóknak. David Frost, a világhírű angol író, újságíró 1983-ban körkérdést tett fel a londoni lapokban „a legrosszabb döntések” begyűjtésére. A média rémületére mintegy hétszáz brit a bevándorlás megengedését nevezte meg a legrosszabb döntésnek. Volt, aki azt válaszolta: az első nyugat-indiai migránsokat hozó, EmpireWindrush nevű hajót meg kellett volna torpedózni.
A hat alapító közül Hollandia, a busás áruimport után, megörökölte az egykori Kelet-India – a mai Indonézia –, Ceylon és további szigetek migránsait, velük együtt legalább a kitűnő labdarúgókat is; ahogy a belgák az Afrikában gyémántbányászattal eltöltött szép idők múltával ma már jutalmuknak tudhatják be a Brüsszel egész lakónegyedeit megtöltő távol- és közel-keleti, nem asszimilálódó bevándorlókat. Különös helyzetbe került Olaszország a napjainkban a bibliai hét csapásra emlékeztető népvándorlással. A dicső rómaiak jámbor és rokonszenves utódai – akiknek a nagy- és dédszülei milliószámra hagyták el szülőföldjüket a nyomor miatt Amerikáért – rút kárpótlást kaptak cserébe a történelemtől. Az abesszíniai, albániai és görögországi háborús ott-tartózkodáson kívül mindössze Líbiát mondhatták magukénak mint igazi, klasszikus gyarmatot. De abból sem húzott nagy hasznot az olasz: a közelmúlttól kezdve az észak-afrikai partokat minden irányból elérő menekültek egyenesen Itália, vagyis a legközelebb eső szárazföld felé veszik az irányt. Korunk legnagyobb, legszörnyűbb migrációs hullámát éli át napjainkban Olaszország, s nehezebb helyzetben van, mint az ezredforduló táján Spanyolország volt a Marokkó felől érkező menekültáradat idején.
Az Európai Unió nem tudja – vagy nem akarja – kiegyenlíteni a határait őrző, úgyszólván napi háborút viselő országok költségeit sem. Pedig lenne honnan megspórolni pénzt, naponta látva a dőzsölő és semmittevő uniós bürokraták teljesítményét, a felnőttek szórakozatására szánt blőd gyerekjátékokat.
De nem mindenki infantilis: a neves francia író, Jean Raspail 1973-ban vaskos regényben írta le vízióját a hazáját elözönlő harmadik világbeli bevándorlóáradatról (Le Camp des Saints; amerikai kiadása The Camp of the Saints, 1975). Hazájában pusztába kiáltott szó maradt ez a mű, de Amerikában többször is kiadták a könyvet.
Az év eddigi legnagyobb menekülthulláma május utolsó napjaiban érte el a Földközi-tengert, ötezer illegális migránst mentettek ki tengerészek a lélekvesztőkből.
Legyen az rozzant szekér vagy a pereméig emberekkel zsúfolt ladik, az unió a készségét, állapotát szemléltető „járművekkel” tovább nem haladhat. A visszaszámlálás megkezdődött.