Ki tudja, honnan érkezett, ősöreg vénasszonyként csoszogott, mormogott, s felemelte a laposra taposott, szétázott csikkeket a földről. Ha valaki odalépett volna hozzá, meghallhatta volna a zsörtölődés mögül kiszűrődő éneket, azt a földöntúlian édes, balzsamozó dallamot, amelynek hatására a legrothadtabb lelkű pária bensőjéből is kivirágzott volna valami szép.
Senki sem lépett közel.
Elkerülték, ahogy a csöveseket, öregeket és betegeket szokás, nehogy beszennyezze őket, nehogy kiszakítsa őket abból a révületből, amelyet valami különös okból kifolyólag rendnek, idillnek neveztek.
Mindig így cselekedtek, amióta világ a világ, ez hozzátartozott a törvényhez.
Miért? Nem kérdezte, így nem is válaszolt rá senki, egyszerűen így volt kívánatos, aki gyenge, azt kerülni, dobálni, támadni kell, figyelni, ahogyan elesik, aztán legfeljebb szánakozni egy kicsit. Nem is vette magára az angyal, nem bánta, hogy nem figyelnek rá. Nem azért jött, hogy bármit is megváltoztasson, jól tudta, ez lehetetlen, próbálták már sokan, volt, aki kereszten, volt, ki máglyán, mások kövek alatt végezték. Ő nem vágyott mártírsorsra.
Ismert másokat, igaz, tiszta embereket, akiket bemocskoltak, kiátkoztak, elkergettek vagy éppen legurítottak egy hatalmas hegyről. Régimódi prófétákat, lánglelkűeket, vad beszédűeket, akik nem féltek a haláltól, a megsemmisüléstől, mert hittek abban: létezik egyetemes jó.
Állhatatos, konok, egyenes gerincű emberek voltak, nem kerülték a harcot, nem finomkodtak, káromkodtak, ha kellett, beleüvöltöttek a hatalmasok, elnyomók, csalók, örök árokásók képébe, tudván, de nem törődve azzal: elnyomás, elhallgatás vagy halál lesz a jutalmuk. Rongyokban jártak, de büszkén. Vesztesek – mondták, és mondják róluk a selyemruhások, a régi és új korok piperkőcei.
Gondtalanok, lepkelelkűek – gondolta róluk az angyal, amikor odalépett hozzá egy kisfiú, hétéves forma gyerek, akit még nem rontott meg a skatulyák és előítéletek világa. Illedelmesen köszönt, majd hosszan elbeszélgettek, mialatt az anyuka a bódé kínálatát mustrálva válogatott a sálak közül. A kisgyerek nem lepődött meg a matuzsálem angyalságán.
– Tudtam én, hogy vannak, éreztem, hogy vannak – mosolygott, és az öreg visszamosolygott rá. Az idill hamar véget ért: mindketten összerezzentek arra a sikolyra, amely egy pillanatra az egész teret megdermesztette. Hiába fékezett a sofőr, már nem tudta elkerülni az utcára bolonduló részeget, aki a kerék alá esett. A gyerek sírt, aztán sokáig hallgatott.
– Ártatlan volt – suttogta maga elé. – Miért nem segítettél?
Az angyal nem válaszolt, látszott, hogy belsejében méricskéli, súlyozza a szavakat, de olyan elesetten nézték alulról, hogy meg kellett törnie a csöndet:
– Nincsenek ártatlanok – mondta. – Hát nem érted? Nincsenek ártatlanok.
Hosszan farkasszemet néztek, könnybe lábadt a szemük, s közben eleredt az eső. Nem volt ebben a záporban semmi krúdys, semmi romantikus. A gyerek csöpögő cipője orrát figyelte, áztak a csikkek, s ő egy halk sóhajtás alatt felnőtt. Az angyal még tett egy bátortalan mozdulatot, hogy átkarolja, de aztán megijedt, és inkább visszahúzta a kezét. Így búcsúztak el: szavak, mozdulatok nélkül. Eltűntek, s utánuk csak a por, a zaj, a kibírhatatlan, dühödt dudálás maradt.