Vélemény és vita
Virtuális gyász
Sokoldalú emberként tévézett is, és hetilapokban is publikált, mellékleteket szerkesztett, mint egy örökmozgó…
Talán abban is mérhető az öregedés – vagy így, kicsit megkésve, a felnőtté válás –, hogy egyre több olyan telefonszám van elmentve a mobilomban, amelynek tulajdonosa már nem él, és egyre csak szaporodnak a facebookos ismerőseim között is azok, aki több-kevesebb ideje már nincsenek közöttünk.
A legnépszerűbb internetes közösségi portál egyik jellegzetes kis kedvessége egyebekben, hogy minden reggel figyelmeztet, ma épp kinek van születésnapja. Apró kis figyelmesség. S bizony néha csak bámulok, hogy rég elhunyt embereknek kívánnak boldog születésnapot, hosszú életet, jó egészséget olyanok, akik nem értesültek a halálhírükről.
Így jártam tegnap is... Ugyanazon a napon két egykori kedves – már elhunyt – ismerősömnek volt a születésnapja, és egyszer csak azt látom a Facebookon, hogy emberek sorozatban köszöntik fel őket, kívánják nekik a legszebbeket.
Nem is tudom, igazából kicsit furcsán viszonyulok ehhez az egészhez. Annak alapvetően örülök, hogy rég eltávozott kedves emberek „digitális lábnyoma” megmarad az interneten a haláluk után is. Amikor a Facebook jelzi, hogy ma születésnapjuk van (vagy legalábbis lenne...), olykor előkeresem a velük írásban folytatott beszélgetéseket, és visszaolvasok néhány dialógust a csetablakban. Ezzel is rájuk emlékezem, s az emlékük előtt tisztelgek. Talán... Tehát egyáltalán nem támogatom, hogy az örökösök, a leszármazottak, a szeretteik, az özvegyük vagy a gyermekük a haláluk után törölje profiljukat a portálról. Nem, dehogyis, Isten mentsen meg ettől! Miért is kellene a közös szép emlékeket egy laza mozdulattal kidobni az ablakon?
Maradjanak meg ott szépen, bármikor hozzáférhetően a fontos emlékek, amelyek hozzájuk kötöttek bennünket. Hiszen a vajdasági Halász Enikő nagyszerű újságíró volt, az akkor még valóban közszolgálati – és minőségi! – Magyar Szó című napilap főszerkesztő-helyettese, de tevékenysége legemlékezetesebb területe talán mégis inkább a rádiózás volt. Sokoldalú emberként tévézett is, és hetilapokban is publikált, mellékleteket szerkesztett, mint egy örökmozgó. A kárpátaljai Szilaveczky Csillát pedig úgy ismertem meg, hogy a délvidéki Bogdán József papköltő barátom verseskötetét szerkesztette, a gyűjteményes kiadáshoz a költeményeket válogatta, gondozta, ápolta, s amolyan kiemelten kedves „könyvheti ismeretség” volt ez. Két dedikálás közötti... S nagyon jó, hogy a haláluk után is itt vannak velünk mindketten a világhálón. El a kezekkel a profiljuktól! Nem kell azt törölni, dehogyis...
Viszont annyit talán meg lehetne tenni, hogy valaki, akinek hozzáférése van, aki életükben ismerte a jelszavukat, vagyis a passwordjüket is, annyit mégis belekotnyeleskedik az adatlapjukba, hogy letiltja az üzeneteket, ne lehessen gratulálni, hosszú boldog életet kívánni halott embereknek. Hogy azok is, akik nem értesültek a szomorú hírekről, sejthessék, hogy valami megváltozott, valami már másképp van a levegőben, mint egykoron.
Hogy torta helyett esetleg egy szál virágot posztoljunk oda nekik ilyenkor az üzenőfalukra, s a kötelező születésnapi vidámkodás helyett, inkább így gondolhassunk rájuk: Legyen nekik könnyű az anyaföld, nekünk pedig az emlékezés!
A legnépszerűbb internetes közösségi portál egyik jellegzetes kis kedvessége egyebekben, hogy minden reggel figyelmeztet, ma épp kinek van születésnapja. Apró kis figyelmesség. S bizony néha csak bámulok, hogy rég elhunyt embereknek kívánnak boldog születésnapot, hosszú életet, jó egészséget olyanok, akik nem értesültek a halálhírükről.
Így jártam tegnap is... Ugyanazon a napon két egykori kedves – már elhunyt – ismerősömnek volt a születésnapja, és egyszer csak azt látom a Facebookon, hogy emberek sorozatban köszöntik fel őket, kívánják nekik a legszebbeket.
Nem is tudom, igazából kicsit furcsán viszonyulok ehhez az egészhez. Annak alapvetően örülök, hogy rég eltávozott kedves emberek „digitális lábnyoma” megmarad az interneten a haláluk után is. Amikor a Facebook jelzi, hogy ma születésnapjuk van (vagy legalábbis lenne...), olykor előkeresem a velük írásban folytatott beszélgetéseket, és visszaolvasok néhány dialógust a csetablakban. Ezzel is rájuk emlékezem, s az emlékük előtt tisztelgek. Talán... Tehát egyáltalán nem támogatom, hogy az örökösök, a leszármazottak, a szeretteik, az özvegyük vagy a gyermekük a haláluk után törölje profiljukat a portálról. Nem, dehogyis, Isten mentsen meg ettől! Miért is kellene a közös szép emlékeket egy laza mozdulattal kidobni az ablakon?
Maradjanak meg ott szépen, bármikor hozzáférhetően a fontos emlékek, amelyek hozzájuk kötöttek bennünket. Hiszen a vajdasági Halász Enikő nagyszerű újságíró volt, az akkor még valóban közszolgálati – és minőségi! – Magyar Szó című napilap főszerkesztő-helyettese, de tevékenysége legemlékezetesebb területe talán mégis inkább a rádiózás volt. Sokoldalú emberként tévézett is, és hetilapokban is publikált, mellékleteket szerkesztett, mint egy örökmozgó. A kárpátaljai Szilaveczky Csillát pedig úgy ismertem meg, hogy a délvidéki Bogdán József papköltő barátom verseskötetét szerkesztette, a gyűjteményes kiadáshoz a költeményeket válogatta, gondozta, ápolta, s amolyan kiemelten kedves „könyvheti ismeretség” volt ez. Két dedikálás közötti... S nagyon jó, hogy a haláluk után is itt vannak velünk mindketten a világhálón. El a kezekkel a profiljuktól! Nem kell azt törölni, dehogyis...
Viszont annyit talán meg lehetne tenni, hogy valaki, akinek hozzáférése van, aki életükben ismerte a jelszavukat, vagyis a passwordjüket is, annyit mégis belekotnyeleskedik az adatlapjukba, hogy letiltja az üzeneteket, ne lehessen gratulálni, hosszú boldog életet kívánni halott embereknek. Hogy azok is, akik nem értesültek a szomorú hírekről, sejthessék, hogy valami megváltozott, valami már másképp van a levegőben, mint egykoron.
Hogy torta helyett esetleg egy szál virágot posztoljunk oda nekik ilyenkor az üzenőfalukra, s a kötelező születésnapi vidámkodás helyett, inkább így gondolhassunk rájuk: Legyen nekik könnyű az anyaföld, nekünk pedig az emlékezés!