Vélemény és vita
Vérrel írt vádirat
Franciaország egyike a bevándorlókkal legjobban telített államoknak Európában.
Csak a déli országrészben és az atlanti part nagy kikötővárosaiban legkevesebb ötmillió, túlnyomó részben észak-afrikai eredetű migráns él. Más sűrűn lakott, jellemzően ipari övezetekben, településeken is sok színes bőrű ember van, aki járt Párizsban, láthatta az egykori „világ fővárosa” tarka emberkavalkádját(a turisták természetesen csak a belső kerületekben bámészkodhatnak).
A bevándorlás a 19. század második felében kezdődött meg a francia fennhatóságú afrikai, amerikai és ázsiai gyarmatokról, eleinte azonban csak az ottani elit köreiből származó személyek, jómódú családok, tengerészek és katonák költözhettek be az 1870 utáni Harmadik Köztársaságba. A 20. század elejére, majd első világháborús győzelmének köszönhetően, értékes külföldi területekre tett szert Franciaország. Érdemes felsorolni a leggazdagabb gyarmatait: Délkelet-Ázsiában Indokína (Dél-Kína, Vietnam, Kambodzsa, Laosz), Dél-Amerikában Francia Guyana és egy sor sziget az Antillákon, a fekete Nyugat-Afrikában tizenöt ország, a Földközi-tenger partjainál Marokkó, Algéria, Tunézia, Libanon és Szíria.
A két világháború között még csak érdekességszámba mentek az egzotikus bevándorlók, a társadalom „színesedése” nem zavarta a polgárosodott, toleráns francia társadalmat. Egyedül a déli partok menti kikötők, különösen a nagyváros Marseille és környéke kezdett gyorsan „feketedni”, miután az Egyesült Államok megnyerte a franciáknak a második világháborút is, az emberveszteség és az újjáépítés pedig új és újabb munkaerőt igényelt. Az 1950-es években már nagy számban éltek az országban észak-afrikaiak, akik maguk után vihették a családjukat is.
Algériában 1954-ben kitört a háború, a párizsi kormány temérdek pénzt költött rá, hogy megtarthassa e fontos gyarmatát a – Moszkva által is támogatott – szakadárokkal szemben. 1959-ben de Gaulle elnök elhatározta, hogy kivonja a francia katonaságot Algériából, a véres háború azonban csak 1962-ben ért véget. Menekülthullám érkezett a tenger felől, a franciák oldalán harcolt arab katonák, a vagyonukat, egzisztenciájukat elveszített tisztviselők, értelmiségiek, tönkrement kereskedők, iparosok hagyták el a szülőföldjüket és telepedtek le elsősorban dél-francia földön. Az ő unokáik azok – a harmadik nemzedék –, akik a marseille-i és a többi maffia operatív és végrehajtó emberei, s újabban ők gyilkolják halomra a védtelen embereket Párizsban.
Megjegyzendő, hogy 20. századi francia társadalom az egyik leginkább baloldali gondolkodású és mentalitású Európában. Francia fegyveresek ezrével harcoltak az 1936–37. évi spanyolországi polgárháborúban, a Sztálin és rezidens bandája parancsnokolta nemzetközi kommunista brigádokban, önként részt vettek a Francóhoz hű spanyol nemzetiek tömeges lemészárlásában. Az 1945. évi parlamenti választásokon a kommunisták szerezték meg a legtöbb szavazatot, a szocialistákkal és a hozzájuk csapódott kereszténydemokratákkal közösen kormányra kerülve teljes körű államosítást hajtottak végre a legfontosabb ipari, pénzügyi és hadügyi szektorokban – meg is lett az „eredménye”: Észak-Afrika elveszítése. A franciák túlnyomó többsége liberális, egy részük szélsőséges mértékben, ami élesen megmutatkozott az 1968-as politikai zavargások idején. Nagyrészt a nagy francia forradalom hagyatéka, hogy a társadalom nagyon kis része vallásos. Az ország miniszterelnöke 2012 óta a szocialista Francois Hollande.
Mindezeket azért véltem fontosnak ismertetni, mert ezzel a társadalommal és állammal szemben történt meg péntek este a második világháború utáni legsúlyosabb, etnikai-vallási indíttatású fegyveres támadás Nyugat-Európában. Az előzmények, a gúnylapokat gyártó és terjesztő szerkesztőség ellen januárban történt véres leszámolás és a most történtek ismeretében megállapítható, hogy a francia állam és hatóságai nem tudták megvédeni a békés civil lakosságot, köztük külföldieket, a közben meghatványozódott terrortól. A tömeggyilkosság a továbbra is tevékeny Charlie Hebdo székhelyének közelében (!) történt, amelynek az egész környékét – ha már nem záratta körül pusztán önvédelemből a liberális állam – éjjel-nappal őrizni kellett volna megfelelő felkészüléssel és fegyverzettel a fegyveres banditák várható támadásaival szemben. Az erre illetékes hatóság csődöt mondott: a potenciális gyilkosokat megint csak a bevégzett támadásuk után tették ártalmatlanná.
Tudjuk, mi történik Calais kikötővárosában és környékén. A csatornaalagúton keresztül Angliába jutni igyekvő afrikai migránsok többek közt még magyar kamionok rakterét is feltörték, csak hogy elbújhassanak a határt „őrző” rendőrök szeme elől. Az ott látható törvényszegéshez, erőszakhoz, banditizmushoz képest a nyugat-balkáni úton közeledők viselkedése még istenesnek mondható. Egyelőre. De vajon meddig?
A most megtörtént borzalmas véráldozat vádirat a kontinens politikai, állami vezetői ellen! Azok ellen, akik évtizedek óta – a kényelmes karosszékben ülve és tévét nézve – bámulták a sokszínű emberáradatot, amint beözönlik Európába. Párizs fekete pénteke vádirat azokkal a – nép által – hatalomba választott, felelős vezetőkkel szemben, akik semmit sem tettek ellene, kussoltak vagy cselekvés helyett hülyeségeket beszéltek. Most pedig a homokba dugják a fejüket.
A nyolc terrorista gaztette végre fényt vet az évtizedek óta punnyadó, főként nyugat-európai, baloldali-liberális elit mentalitására, értékére, képességére és felelősségére.
A bevándorlás a 19. század második felében kezdődött meg a francia fennhatóságú afrikai, amerikai és ázsiai gyarmatokról, eleinte azonban csak az ottani elit köreiből származó személyek, jómódú családok, tengerészek és katonák költözhettek be az 1870 utáni Harmadik Köztársaságba. A 20. század elejére, majd első világháborús győzelmének köszönhetően, értékes külföldi területekre tett szert Franciaország. Érdemes felsorolni a leggazdagabb gyarmatait: Délkelet-Ázsiában Indokína (Dél-Kína, Vietnam, Kambodzsa, Laosz), Dél-Amerikában Francia Guyana és egy sor sziget az Antillákon, a fekete Nyugat-Afrikában tizenöt ország, a Földközi-tenger partjainál Marokkó, Algéria, Tunézia, Libanon és Szíria.
A két világháború között még csak érdekességszámba mentek az egzotikus bevándorlók, a társadalom „színesedése” nem zavarta a polgárosodott, toleráns francia társadalmat. Egyedül a déli partok menti kikötők, különösen a nagyváros Marseille és környéke kezdett gyorsan „feketedni”, miután az Egyesült Államok megnyerte a franciáknak a második világháborút is, az emberveszteség és az újjáépítés pedig új és újabb munkaerőt igényelt. Az 1950-es években már nagy számban éltek az országban észak-afrikaiak, akik maguk után vihették a családjukat is.
Algériában 1954-ben kitört a háború, a párizsi kormány temérdek pénzt költött rá, hogy megtarthassa e fontos gyarmatát a – Moszkva által is támogatott – szakadárokkal szemben. 1959-ben de Gaulle elnök elhatározta, hogy kivonja a francia katonaságot Algériából, a véres háború azonban csak 1962-ben ért véget. Menekülthullám érkezett a tenger felől, a franciák oldalán harcolt arab katonák, a vagyonukat, egzisztenciájukat elveszített tisztviselők, értelmiségiek, tönkrement kereskedők, iparosok hagyták el a szülőföldjüket és telepedtek le elsősorban dél-francia földön. Az ő unokáik azok – a harmadik nemzedék –, akik a marseille-i és a többi maffia operatív és végrehajtó emberei, s újabban ők gyilkolják halomra a védtelen embereket Párizsban.
Megjegyzendő, hogy 20. századi francia társadalom az egyik leginkább baloldali gondolkodású és mentalitású Európában. Francia fegyveresek ezrével harcoltak az 1936–37. évi spanyolországi polgárháborúban, a Sztálin és rezidens bandája parancsnokolta nemzetközi kommunista brigádokban, önként részt vettek a Francóhoz hű spanyol nemzetiek tömeges lemészárlásában. Az 1945. évi parlamenti választásokon a kommunisták szerezték meg a legtöbb szavazatot, a szocialistákkal és a hozzájuk csapódott kereszténydemokratákkal közösen kormányra kerülve teljes körű államosítást hajtottak végre a legfontosabb ipari, pénzügyi és hadügyi szektorokban – meg is lett az „eredménye”: Észak-Afrika elveszítése. A franciák túlnyomó többsége liberális, egy részük szélsőséges mértékben, ami élesen megmutatkozott az 1968-as politikai zavargások idején. Nagyrészt a nagy francia forradalom hagyatéka, hogy a társadalom nagyon kis része vallásos. Az ország miniszterelnöke 2012 óta a szocialista Francois Hollande.
Mindezeket azért véltem fontosnak ismertetni, mert ezzel a társadalommal és állammal szemben történt meg péntek este a második világháború utáni legsúlyosabb, etnikai-vallási indíttatású fegyveres támadás Nyugat-Európában. Az előzmények, a gúnylapokat gyártó és terjesztő szerkesztőség ellen januárban történt véres leszámolás és a most történtek ismeretében megállapítható, hogy a francia állam és hatóságai nem tudták megvédeni a békés civil lakosságot, köztük külföldieket, a közben meghatványozódott terrortól. A tömeggyilkosság a továbbra is tevékeny Charlie Hebdo székhelyének közelében (!) történt, amelynek az egész környékét – ha már nem záratta körül pusztán önvédelemből a liberális állam – éjjel-nappal őrizni kellett volna megfelelő felkészüléssel és fegyverzettel a fegyveres banditák várható támadásaival szemben. Az erre illetékes hatóság csődöt mondott: a potenciális gyilkosokat megint csak a bevégzett támadásuk után tették ártalmatlanná.
Tudjuk, mi történik Calais kikötővárosában és környékén. A csatornaalagúton keresztül Angliába jutni igyekvő afrikai migránsok többek közt még magyar kamionok rakterét is feltörték, csak hogy elbújhassanak a határt „őrző” rendőrök szeme elől. Az ott látható törvényszegéshez, erőszakhoz, banditizmushoz képest a nyugat-balkáni úton közeledők viselkedése még istenesnek mondható. Egyelőre. De vajon meddig?
A most megtörtént borzalmas véráldozat vádirat a kontinens politikai, állami vezetői ellen! Azok ellen, akik évtizedek óta – a kényelmes karosszékben ülve és tévét nézve – bámulták a sokszínű emberáradatot, amint beözönlik Európába. Párizs fekete pénteke vádirat azokkal a – nép által – hatalomba választott, felelős vezetőkkel szemben, akik semmit sem tettek ellene, kussoltak vagy cselekvés helyett hülyeségeket beszéltek. Most pedig a homokba dugják a fejüket.
A nyolc terrorista gaztette végre fényt vet az évtizedek óta punnyadó, főként nyugat-európai, baloldali-liberális elit mentalitására, értékére, képességére és felelősségére.