Újjászületés

„Ha hatalmadat érezvén egy körmöt levágatsz / és akaratán kívül egy szőke nőt a táncba hívsz. / De egy másik napon egy mikrobuszból intő / hivatalnok látása miatt beteg szíved majdnem a sírba visz. / De a hatalmat gúnyolod és senki nincs, / aki erősebbnek látszana nálad. / Minden mondatra emlékszel / és minden mondatod telitalálat”.

Éppen elmerült, elsüllyedt a zenében, belesüppedt Víg Mihály szövegének függőágyszerű szövetébe, amikor kirántották az édes kábulatból: „Kapcsold már ki ezt a szart!”, üvöltötte valaki, amire Ixca hirtelen úgy döntött, most akkor kilép ebből a világból.

Régóta tervezte már ezt a kisurranást, fogta a nagyapjától örökölt kopott, matricákkal, múltdarabkákkal teleragasztott bőröndjét, és belepakolta a világ salakját: zajt, fertelmet, színes kavalkádot. Nem maradt más semmi, csak ő és a csend. Éppen elegen voltak.

Fogalma sem volt, merre menjen, a leglogikusabb lépésnek az tűnt, ha egyáltalán nem indul sehová, marad, sohasem volt életekről álmodik inkább, vagy egyszerűen a tökéletességről, amiért hiába ácsingózott korábban. Ábrándjaiból egy tagbaszakadt ellenőr tépte ki, „hová, hová, hapsikám?”, kérdezte saját kegyetlen természetétől megittasodva, majd egyszerűen ledobta Ixcát a buszról. Szegény, lentről, az utasok kárörömétől bepettyezve már hiába mutogatta sáros buszjegyét.

A következő években Hamvas Béla (Az ősök nagy csarnoka) könyvei préselődtek a hóna alatt – a III. és IV. kötet, mert csak azokat tudta megvenni –, úgy utazta be a fél országot, hogy mindenhova magával vitte Hamvasait, távol-keleti, indiai, egyiptomi, szufi, héber, keresztény gondolkodókról, gondolkodóktól olvasott, és próbálta megérteni, hogy miért nem lehet megérteni semmit. Nem jutott semmire, s bár nem érte el se a Nirvánát, se a mennyet, így is békére lelt, csonttá soványodva, de kivirulva tért haza Nagyfuvaros utcai egérlyukába.

A tajtékos napok alatt egész apróvá préselődő lakás fagyosan, mégis melegen üdvözölte.
Ő is megváltozott, mosolyogva üdvözölte a fogatlanul, sziszegve zsörtölődő szomszédot, aki valaha csinos, tiszta lelkű fiatalasszony volt, csak zsémbes, agresszív férje és az a kegyetlen század szívta ki belőle az életet. Ixca gesztusa az egykor volt, elrejtett embernek szólt, akit most már észrevett, felfedezett a naftalin szaga és a ráncok mögött.

Ahogy a néni dühös, szomorú ürességével a mindenség felé kiáltó szemébe nézett, elkezdett előtte leperegni az öregasszony élete. Látta arcára, bőrére vetítve a múlt jeleneteit, a gyerekkort, a barackszedést, a bombákat, a táncot az érettségi banketten, aztán a forradalmat, az esküvőt, a kis lakást, az egyre többször lerészegedő, egyre dühösebb, nyomorultabb férjet. Látta az elvesztett magzatokat, a gyermektelen otthon ridegségét, a vasárnapi húslevesek unalmát, az érintetlen könyveket, aztán a veszteségeket, a halált, és hirtelen elöntötte az érzés: át kell, hogy ölelje szegényt. Így is tett, a néni először meglepődött, próbált elhúzódni, de aztán nem bírt, maradt. Feladták a küzdelmet. Hosszú percekig összenőve álltak, akár két egymásra boruló fa.

Akkor történt, hogy valaki visszakapcsolta a zenét. Zengett a lépcsőház, lüktető blues szólt. Ixca mosolygott. Nem csupán érezte, tudta: most újrakezdheti az életet. Tiszta szívvel.