Uborkagörbület

Hogymivanmostakkor?! – állt meg bennem az ütőér a tudósítást olvasva. Erdélyi székely barátom pedig az esetet tömören csak így kommentálta: „Ez már mindennek a teteje.”

Nagyjából ott járunk mindennek a tetején, igen, valóban, és sáros nyomokat hagyunk lábunkkal az alattunk bedobozolt mindenség fedelén.

Szóval, a vadászati törvény júliusban hatályba lépett módosítása értelmében a juhászok nyájanként egy kutyát tarthatnak síkvidéken, kettőt dombvidéken és hármat hegyvidéken. A mezőgazdasági tárca államtitkára ezt azzal indokolta, hogy a juhászkutyák valójában ragadozóknak minősülnek az apróvadak szempontjából.

Az apróvadak iránti minden tiszteletem mellett és az életterük megvédésében, megóvásában maximálisan, sőt mi több, szélsőségesen elkötelezetten is csak annyi jut eszembe az ilyen jogszabályokról, hogy valakinek nagyon elment az esze. És nem is tért még vissza a kalandtúráról, csak üdvözlő lapot küldött Új-Guineából, a pálmafák alól. Bízzák már a tisztelt honatyák a döntést a juhászokra, az állattenyésztőkre, hiszen megvan nekik is a magukhoz való józan paraszti eszük, észjárásuk, majd ők tudják, hogy mennyi juhászkutyára van szükségük. Ha valóban megvan mindenük, ami a munkájuk elvégzéséhez szükséges.
Nos, a kellő nyugalmuk egyelőre nincs meg… Hiszen kedvenc antik görög filozófusom, Iozan Parasztiész talán legelkötelezettebb követői ők.

Ugyanez a törvényhozókról nem mindig mondható el, gondoljunk csak azokra a politikusokra, akik az uborka görbületének szabályozásáról szóló jogszabály tervezetét beterjesztették. Azt azonban szívesen filmre vettem volna, hogyan magyarázták el ennek paragrafusait az egyetlen érintettnek, az uborkának. Izgalmas képsorok lehetnének, különösképp, hogy egyenlő értelmi szinten lévő egyedek találkozását örökítették meg.