Vélemény és vita
Törököt fogtak
Az elmúlt három-négy évben eddig sosem látott nagyságú, főként illegális betelepülés megváltoztatja az erőviszonyokat a németek és a törökök között
Az Európa felé tornyosuló migrációs hullámnak még csak az előszele fújt keletről, amikor 2012 novemberében Recep Tayyip Erdogan török (akkor még) miniszterelnök meglátogatta Angela Merkel német kancellárt. A vizitet összekötötték a törökök új berlini nagykövetségének megnyitásával, s Erdogan nem hagyta ki a kitűnő alkalmat, hogy az ünnepi légkörben átnyújtsa Ankara kívánságlistáját a németeknek. A Merkel asszonnyal folytatott tárgyalás sorában első helyen szerepelt a vízumkényszer mielőbbi eltörlésének óhaja török részről, kettős állampolgárságot kért a Németországban lakó közel hárommillió török honfitársa számára, sürgette az Európai Unió tagjává válás processzusának felgyorsítását és az általa terrorszervezetnek minősített Kurd Munkáspárttal szembeni keményebb fellépést Berlin részéről. Ennél több kérése nem volt Erdogannak, de a benyújtott kívánságok így is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy megfeküdjék a német politikusok gyomrát.
Megemésztésük tehát az azóta eltelt három és fél év alatt sem sikerült. A kancellár a mai napig kiállt az EU-tagság helyett a „megkülönböztetett partneri viszony” képződménye mellett, a kurdokkal kapcsolatban fenntartja azt az álláspontját, hogy a német hatóságok egyformán fellépnek minden terroristaakcióval szemben. Az akkori megbeszéléskor ígérte meg Merkel a török félnek, hogy segítséget nyújtanak a Szíriából menekülőknek. Érdekes „visszahallgatni” Erdogan akkori kijelentését, amely szerint „amennyiben nem zárul le a csatlakozási folyamat 2023-ig, az Európai Unió elveszíti Törökországot”. A török kormányfőnek olyan nagy mellénye volt, hogy pénzkölcsönt kínált fel az uniónak, majd felszólította a németországi törököket, hogy „olyan színvonalon beszéljék a német nyelvet, hogy megértsék Kant, Hegel és Goethe műveit”. Kétséges, hogy a saját etnikai közegükben élő törökök, megfogadván a tanácsot, azóta már eredetiben olvassák a filozófusok munkáit.
Ami a törökök ottlétét illeti, több mint fél évszázadra visszavezethető a történet: a németek világháborús embervesztesége, azon belül a férfiak pusztulása, megnyomorodása miatt kényszerült az ország külföldről munkaerőt toborozni. Első sorban az újjáépítés, a vasút fenntartása, új autópályák és metróvonalak készítése kínált egyszerű fizikai munkát, s a kukások és csatornatisztítók hada is török vendégmunkásokból verbuválódott. Napjainkra megfordult a helyzet, az ezredforduló utáni Törökország élen jár a gazdaságban és a szolgáltatásokban, jól teljesít, amíg németéknél mintha megtorpanna a mindeddig csakis fölfelé kúszó jólét, és borúsba hajlott a társadalom közérzete. Megfordult a tendencia, a németországi törökök – amint a máshonnan érkezettek is – már nem az utcát söprik Berlinben, hanem vendéglőikből, könyvesboltjaikból, taxiikból és utazási irodáikból élnek, s a honos lakosság pedig már nem jövőjéért, a jelenéért aggódik.
Az elmúlt három-négy évben eddig sosem látott nagyságú, főként illegális betelepülés megváltoztatja az erőviszonyokat a németek és a törökök között; s ha nem is a termelés és a csúcsminőség tekintetében, de a politikai pozíciókban Ankara máris diktál Berlinnek. Az időközben – 2014 augusztusában – államelnökké előlépett Erdogan sokkal erősebb, úgyszólván zsaroló helyzetből sorolja a korábbi feltételeket. Eurómilliárdos ellentételezést követel a rajtuk keresztül Európába tartó, de alkalmasint visszatérítendő migránsok utaztatása fejében; immár természetesnek tartja, hogy Törökország az EU tagja legyen – bár csak a birodalom háromszázaléknyi (!) területe tartozik Európához –; uralja az Égei-tengeri migráció jövet-menetét, élet és halál ura a kiszolgáltatott, embercsempészek által menedzselt „élőhús-szállítmányozás” fölött.
A törökök – mindenféle reform dacára – csak törökök maradnak. Mi, magyarok tudjuk róluk a legtöbbet, ismerve a 145 esztendős itt-tartózkodásuk leckéjét. Magyarok védték 1532-tól 1686-ig Európa délkeleti határát, a Murától a Lajta folyóig. Az irántunk mindenkor hálátlan germán népek jelenlegi legfőbb vezetője, Merkel asszony jól megtalálta „szarva közt a tőgyét”; egy másik régi szólással: „törököt fogott, de az nem ereszti”.
Megemésztésük tehát az azóta eltelt három és fél év alatt sem sikerült. A kancellár a mai napig kiállt az EU-tagság helyett a „megkülönböztetett partneri viszony” képződménye mellett, a kurdokkal kapcsolatban fenntartja azt az álláspontját, hogy a német hatóságok egyformán fellépnek minden terroristaakcióval szemben. Az akkori megbeszéléskor ígérte meg Merkel a török félnek, hogy segítséget nyújtanak a Szíriából menekülőknek. Érdekes „visszahallgatni” Erdogan akkori kijelentését, amely szerint „amennyiben nem zárul le a csatlakozási folyamat 2023-ig, az Európai Unió elveszíti Törökországot”. A török kormányfőnek olyan nagy mellénye volt, hogy pénzkölcsönt kínált fel az uniónak, majd felszólította a németországi törököket, hogy „olyan színvonalon beszéljék a német nyelvet, hogy megértsék Kant, Hegel és Goethe műveit”. Kétséges, hogy a saját etnikai közegükben élő törökök, megfogadván a tanácsot, azóta már eredetiben olvassák a filozófusok munkáit.
Ami a törökök ottlétét illeti, több mint fél évszázadra visszavezethető a történet: a németek világháborús embervesztesége, azon belül a férfiak pusztulása, megnyomorodása miatt kényszerült az ország külföldről munkaerőt toborozni. Első sorban az újjáépítés, a vasút fenntartása, új autópályák és metróvonalak készítése kínált egyszerű fizikai munkát, s a kukások és csatornatisztítók hada is török vendégmunkásokból verbuválódott. Napjainkra megfordult a helyzet, az ezredforduló utáni Törökország élen jár a gazdaságban és a szolgáltatásokban, jól teljesít, amíg németéknél mintha megtorpanna a mindeddig csakis fölfelé kúszó jólét, és borúsba hajlott a társadalom közérzete. Megfordult a tendencia, a németországi törökök – amint a máshonnan érkezettek is – már nem az utcát söprik Berlinben, hanem vendéglőikből, könyvesboltjaikból, taxiikból és utazási irodáikból élnek, s a honos lakosság pedig már nem jövőjéért, a jelenéért aggódik.
Az elmúlt három-négy évben eddig sosem látott nagyságú, főként illegális betelepülés megváltoztatja az erőviszonyokat a németek és a törökök között; s ha nem is a termelés és a csúcsminőség tekintetében, de a politikai pozíciókban Ankara máris diktál Berlinnek. Az időközben – 2014 augusztusában – államelnökké előlépett Erdogan sokkal erősebb, úgyszólván zsaroló helyzetből sorolja a korábbi feltételeket. Eurómilliárdos ellentételezést követel a rajtuk keresztül Európába tartó, de alkalmasint visszatérítendő migránsok utaztatása fejében; immár természetesnek tartja, hogy Törökország az EU tagja legyen – bár csak a birodalom háromszázaléknyi (!) területe tartozik Európához –; uralja az Égei-tengeri migráció jövet-menetét, élet és halál ura a kiszolgáltatott, embercsempészek által menedzselt „élőhús-szállítmányozás” fölött.
A törökök – mindenféle reform dacára – csak törökök maradnak. Mi, magyarok tudjuk róluk a legtöbbet, ismerve a 145 esztendős itt-tartózkodásuk leckéjét. Magyarok védték 1532-tól 1686-ig Európa délkeleti határát, a Murától a Lajta folyóig. Az irántunk mindenkor hálátlan germán népek jelenlegi legfőbb vezetője, Merkel asszony jól megtalálta „szarva közt a tőgyét”; egy másik régi szólással: „törököt fogott, de az nem ereszti”.