Vélemény és vita
Török áfium
A hamvába holt kvótarendszert egy olyan egyezménnyel próbálták helyettesíteni, amelynek egyik oldalról sincs fedezete!
Gróf Zrínyi Miklós (1620–1664), az első magyar művelt elbeszélő, költő és katonai remekíró tíz- és tizenhat éves kora között szívta magába azt az értelmet és tudást, amit egyedül az akkori Magyarország legjobb iskolájának számító nagyszombati nyújtott. Pázmány Péter érsek a maga köré gyűjtött, nemzeti érzelmek és eszmék iránt legfogékonyabb ifjakat az unalmas tanulás helyett a tapasztalásra, gondolkodásra ösztönözte. A korszak égető problémái voltak napirenden a prímás udvarában: a harmincéves európai háború esélyei, a (Habsburg) udvari politika és követelései a magyar nemzettel szemben, a törökök által elhódított országrészek, a magyar állami lét helyzete és kilátásai.
Miklós gróf tizenhét évesen hazatérve a Zrínyiek csáktornyai várába a Muraköz főkapitányaként, „a kanizsai basát az első összeütközésben oly alaposan megveri, hogy az jó ideig meg sem rezgelődik” – olvasható a krónikában. Tíz éven át háborúzik a Délvidéktől Morvaországig és vissza honába, ahol 1647-ben horvát bánná nevezik ki. Közben megírja a Szigeti veszedelem című verseposzát, hős dédapja, a szigetvári Zrínyi Miklós kapitány és vitézei emlékezetére.
Amikor a hitszegő törökök 1660-ban Váradot fenyegették, a dédunoka Zrínyi elfoglalni készült a felgyulladt kanizsai várat, de a bécsi udvar parancsa megtiltotta az akciót. A főkapitány „kitörő haragjában kardját földhöz vágja, úgy vonul vissza Csáktornyára. Felháborodásában a nemzet felháborodása izzik! És amikor Várad is elesik, a nemzeti csapás hatása alatt megírja a Török Áfium ellen való orvosságot, a legderekabb riadót, mely valaha elhangzott. Üvöltve figyelmezteti a magyart a veszedelemre, szólítgatja nemzeti fölfegyverkezésre, mert idegen segítségben hiába bizakodik: csak maga mentheti meg magát magyar hadvezér alatt, nemzeti állandó hadsereggel.” Zrínyi Miklós mindvégig a nemzet felszabadítása és az európai kereszténység védelme érdekében szólt, érvelt és cselekedett. Érzelmeit és féltő érzéseit egyetlen kiáltásba sűrítette a jámbor költő és vaskezű katona: „Ne bántsd a magyart!”
Az 1664-es nagy felszabadító hadjáratban a (gazember) I. Lipót császár felfüggesztette Wesselényi Ferenc nádor helytartói, Zrínyi Miklós horvát bán főparancsnoki hatáskörét. Seregeik Pécstől Szentgotthárdig megtisztították a töröktől a Dunántúlt; a Vasvárra küldött bécsi császári követ azonban békét kötött a törökkel!
Az árulás országos felháborodást váltott ki, a nemzeti érzelmű politikusok a szövetséges franciáknál tiltakoztak a hitványság ellen. Három hónappal később, egy csáktornyai vadászaton egy vadkan halálra sebezte Zrínyi Miklóst. A magyar–Habsburg viszony mindegyre romlott, 1670 tavaszán a császár elfogatta Frangepán Ferenc és Zrínyi Péter grófot; egy évre rá Bécsújhelyen – gróf Nádasdy Ferenccel együtt – kivégezték őket. A legenda szerint a bécsi arzenálban sokáig mutogattak egy karabélyt: „ez volt az a vadkan, amelyik megölte Zrínyi grófot” – pusmogták.
Az a modern európai birodalom, amely a 17. században javarészt a Habsburg-korona alá tartozott, napjainkban embercsere-kereskedelemről alkudozik a törökökkel. A németek és németalföldiek – azaz: belgák, hollandok –, elzásziak és egyebek azt szeretnék elérni 2016-ban, hogy Törökország kormánya szállíttassa haza az úgynevezett menekülteket, bevándorlókat. Oda, ahonnan jöttek. Merthogy már sokan tartózkodnak Németföldön. Legszívesebben Anatólia hatalmas menekülttáboraiban szeretnék viszontlátni őket – a tévében –, nem pedig a szép régi kisvárosokban, ahol szintén elszaporodtak az arabok és a fekete-afrikaiak az elmúlt évtizedekben. Azonban nemcsak nekik, hanem a törököknek is megvannak a szokásaik, zajosak, és rontják a régi, megszokott „gemütlich” városképet (Stadtbild). Alkalmanként megzavarják a köznyugalmat is.
A jó ötletnek tűnő „kétlábú árucsere” fejében a törököknek nem kell többé beutazási engedélyt (vízumot) kiváltaniuk a Németországba való beutazáshoz, megszabott időtartamú tartózkodáshoz. Bónuszként még az európai uniós tagságot is meglebegtették a szemük előtt.
Ennek a történelmi súlyú, 21. század eleji embervásárnak az egyik fő résztvevője Angela Merkel, aki ez idő szerint Németország – régi törökül: Frengi – kancellárja. Nyolcvanmillió alattvalója közül csaknem tízmillióan költöztek be 1990 óta Németföldre, csak a fővárosban csaknem kétmillióval nőtt a számuk. Törökországban hetvenhatmillióan élnek, egészen más életkörülmények és szokások közt, mint a németek Brandenburgban; aki járt már a birodalom távoli vidékein, nem kell néprajzi fotóalbumot vennie Anatólia falvairól, lakóiról.
Ez „az ördöggel kötött alkunak” is nevezhető megállapodás – amelyet az idén március 18-án írt alá Merkel (és az Európai Uniót képviselő no name személy), valamint Davutoglu török miniszterelnök –, nagy merészségről tanúskodik. A hamvába holt kvótarendszert egy olyan egyezménnyel próbálták helyettesíteni, amelynek egyik oldalról sincs fedezete! Németország nem engedheti meg magának, hogy akár tíz-, akár harmincmillió ázsiai török, és más keleti náció beutazzon, a Recep Tayyip Erdogan elnök által vezetett Törökország pedig nem felel meg a „biztonságos ország” kritériumának. Emberi jogi és humanitárius szervezetek elítélik a török hatóságok önkényeskedését, korrupcióját, a menekültekkel való durva bánásmódot. Nemrég az Európai Bizottság jelentése mutatott rá, hogy sok külföldi, köztük bűnöző és terrorista is könnyen török útlevélhez juthat, amit megerősít a brit titkosszolgálat volt vezetője is: „vízummentességet adni Törökországnak olyan, mint ha olajjal oltanánk tüzet”. Figyelmeztetnek az Europol és az Interpol tanulmányai is az embercsempészet és korrupció összekapcsolódására és veszélyeire.
„Rossz szomszédság török átok” – mondták a régi magyarok. Legalább nekünk, a háromszázötven éves tapasztalatunkkal több eszünk kell, hogy legyen, a törökkel és a némettel szemben is.
Miklós gróf tizenhét évesen hazatérve a Zrínyiek csáktornyai várába a Muraköz főkapitányaként, „a kanizsai basát az első összeütközésben oly alaposan megveri, hogy az jó ideig meg sem rezgelődik” – olvasható a krónikában. Tíz éven át háborúzik a Délvidéktől Morvaországig és vissza honába, ahol 1647-ben horvát bánná nevezik ki. Közben megírja a Szigeti veszedelem című verseposzát, hős dédapja, a szigetvári Zrínyi Miklós kapitány és vitézei emlékezetére.
Amikor a hitszegő törökök 1660-ban Váradot fenyegették, a dédunoka Zrínyi elfoglalni készült a felgyulladt kanizsai várat, de a bécsi udvar parancsa megtiltotta az akciót. A főkapitány „kitörő haragjában kardját földhöz vágja, úgy vonul vissza Csáktornyára. Felháborodásában a nemzet felháborodása izzik! És amikor Várad is elesik, a nemzeti csapás hatása alatt megírja a Török Áfium ellen való orvosságot, a legderekabb riadót, mely valaha elhangzott. Üvöltve figyelmezteti a magyart a veszedelemre, szólítgatja nemzeti fölfegyverkezésre, mert idegen segítségben hiába bizakodik: csak maga mentheti meg magát magyar hadvezér alatt, nemzeti állandó hadsereggel.” Zrínyi Miklós mindvégig a nemzet felszabadítása és az európai kereszténység védelme érdekében szólt, érvelt és cselekedett. Érzelmeit és féltő érzéseit egyetlen kiáltásba sűrítette a jámbor költő és vaskezű katona: „Ne bántsd a magyart!”
Az 1664-es nagy felszabadító hadjáratban a (gazember) I. Lipót császár felfüggesztette Wesselényi Ferenc nádor helytartói, Zrínyi Miklós horvát bán főparancsnoki hatáskörét. Seregeik Pécstől Szentgotthárdig megtisztították a töröktől a Dunántúlt; a Vasvárra küldött bécsi császári követ azonban békét kötött a törökkel!
Az árulás országos felháborodást váltott ki, a nemzeti érzelmű politikusok a szövetséges franciáknál tiltakoztak a hitványság ellen. Három hónappal később, egy csáktornyai vadászaton egy vadkan halálra sebezte Zrínyi Miklóst. A magyar–Habsburg viszony mindegyre romlott, 1670 tavaszán a császár elfogatta Frangepán Ferenc és Zrínyi Péter grófot; egy évre rá Bécsújhelyen – gróf Nádasdy Ferenccel együtt – kivégezték őket. A legenda szerint a bécsi arzenálban sokáig mutogattak egy karabélyt: „ez volt az a vadkan, amelyik megölte Zrínyi grófot” – pusmogták.
Az a modern európai birodalom, amely a 17. században javarészt a Habsburg-korona alá tartozott, napjainkban embercsere-kereskedelemről alkudozik a törökökkel. A németek és németalföldiek – azaz: belgák, hollandok –, elzásziak és egyebek azt szeretnék elérni 2016-ban, hogy Törökország kormánya szállíttassa haza az úgynevezett menekülteket, bevándorlókat. Oda, ahonnan jöttek. Merthogy már sokan tartózkodnak Németföldön. Legszívesebben Anatólia hatalmas menekülttáboraiban szeretnék viszontlátni őket – a tévében –, nem pedig a szép régi kisvárosokban, ahol szintén elszaporodtak az arabok és a fekete-afrikaiak az elmúlt évtizedekben. Azonban nemcsak nekik, hanem a törököknek is megvannak a szokásaik, zajosak, és rontják a régi, megszokott „gemütlich” városképet (Stadtbild). Alkalmanként megzavarják a köznyugalmat is.
A jó ötletnek tűnő „kétlábú árucsere” fejében a törököknek nem kell többé beutazási engedélyt (vízumot) kiváltaniuk a Németországba való beutazáshoz, megszabott időtartamú tartózkodáshoz. Bónuszként még az európai uniós tagságot is meglebegtették a szemük előtt.
Ennek a történelmi súlyú, 21. század eleji embervásárnak az egyik fő résztvevője Angela Merkel, aki ez idő szerint Németország – régi törökül: Frengi – kancellárja. Nyolcvanmillió alattvalója közül csaknem tízmillióan költöztek be 1990 óta Németföldre, csak a fővárosban csaknem kétmillióval nőtt a számuk. Törökországban hetvenhatmillióan élnek, egészen más életkörülmények és szokások közt, mint a németek Brandenburgban; aki járt már a birodalom távoli vidékein, nem kell néprajzi fotóalbumot vennie Anatólia falvairól, lakóiról.
Ez „az ördöggel kötött alkunak” is nevezhető megállapodás – amelyet az idén március 18-án írt alá Merkel (és az Európai Uniót képviselő no name személy), valamint Davutoglu török miniszterelnök –, nagy merészségről tanúskodik. A hamvába holt kvótarendszert egy olyan egyezménnyel próbálták helyettesíteni, amelynek egyik oldalról sincs fedezete! Németország nem engedheti meg magának, hogy akár tíz-, akár harmincmillió ázsiai török, és más keleti náció beutazzon, a Recep Tayyip Erdogan elnök által vezetett Törökország pedig nem felel meg a „biztonságos ország” kritériumának. Emberi jogi és humanitárius szervezetek elítélik a török hatóságok önkényeskedését, korrupcióját, a menekültekkel való durva bánásmódot. Nemrég az Európai Bizottság jelentése mutatott rá, hogy sok külföldi, köztük bűnöző és terrorista is könnyen török útlevélhez juthat, amit megerősít a brit titkosszolgálat volt vezetője is: „vízummentességet adni Törökországnak olyan, mint ha olajjal oltanánk tüzet”. Figyelmeztetnek az Europol és az Interpol tanulmányai is az embercsempészet és korrupció összekapcsolódására és veszélyeire.
„Rossz szomszédság török átok” – mondták a régi magyarok. Legalább nekünk, a háromszázötven éves tapasztalatunkkal több eszünk kell, hogy legyen, a törökkel és a némettel szemben is.