Tiszteletet a diaszpórának!

A hazalátogatások kezdete – még a Kádár-rendszer alatt – alapvetően kérdőjelezte meg az emigráció működését és funkcióját, természetes módon vezetve újabb vitákhoz az amúgy is megosztott közösségekben. (A nagy tekintélyek közül Márai Sándor, Szabó Zoltán és Kovács Imre például elvi okokból sohasem látogatott haza.) A konzervatív és az otthoni változásokat jobban értékelő „tábor” között egy újfajta, az emigrációs törésvonalakat meghaladó „szétszórtsági tudat” kialakítása volt a célja az amerikai magyar egyetemisták egy csoportjának – ahogy erről Ludányi András, a folyamat egyik résztvevője beszámol tanulmányában (A szétszórtsági tudat létrejötte magyar Amerikában).

A hetvenes évek óta eltelt négy évtized, és az akkor elindított kezdeményezések – a nyugati magyar élet hasonló fórumai mellett – a témát ismerők körében fogalommá váltak. Magyarországon és Közép-Európában közben összeomlott a diktatúra (amely elől a többségük elmenekült a hazájából), az addigi politikai emigránsra immár nem ellenségként tekintettek. A fórumok azonban továbbéltek. A szervezők tudták: bár rendszerek jönnek-mennek, Magyarország és a nemzethez való kötődés, egységünk a nyelvben, a kultúrában, sajátos világlátásunkban megmarad. A köztudat változása még előttünk áll(t).
Túl mélyen gyökerezőek és hosszú árnyékúak voltak azok az egyoldalú, az elmúlt rendszerben általában felerősített reflexek, amelyek úgy gondolták, hogy az emigráns „szabad döntése” értelmében „kiiktatta magát a magyar közösségből” (Szekfű Gyula). Napjainkban a téma egyre sűrűbb előkerülése, a külhonban élő magyarok teljesítményének elismerése (ők életük hétköznapjait óhatatlanul „más nyelven” élik, és komoly erőfeszítéseket tesznek magyarságuk megtartásáért), az egyértelmű, nemzeti felelősségvállalásaik előtti kalapemelés (mint az erdélyi falurombolások elleni akciók a nyolcvanas években) helyes irányú folyamat. A figyelem „hivatalos” kifejezése, a tisztelet megadásának és talán a diaszpóra megváltozó fogadtatásának jele volt a Kőrösi Csoma Sándor Program elindítása is, amelynek köszönhetően anyaországi (és határon túli) fiatalok vihettek új színt a diaszpóra életének mindennapjaiba.

A világ megváltozása, a külföldön elsősorban munkát vállaló, többnyire fiatal emberek bekapcsolása a magyar életbe, érdeklődési területeik összehangolása az eredendően emigráns életformában magyar közösségi életet megteremtő személyekkel ma sem kis feladat. A tengerentúli, mintegy másfél milliós magyar közösségnek körülbelül a tizenöt-húsz százaléka beszéli nyelvünket, identitását tehát nem a nyelvében, hanem a kultúrájában, kötődéseiben őrzi. Ennek kapcsán a „nyelvében él a nemzet” régi igazságának diaszpórabeli árnyalása folyamatosan napirendre kerül(het).

Azonban ez sem új vita. A korábbi kisgazda képviselő, Palinay Ferenc például az Új Látóhatárnak már egy 1977-es számában azt javasolta: „Kívánatos volna, ha az egyházakban, egyesületekben a már szívesebben angolul beszélő generáció nemcsak megtűrt, hanem szeretettel fogadott tagként, önálló angol nyelvű tagozatokban élhetné társas életét. (…) Ha támadna közöttük egy Ady, egy Krúdy, egy Karinthy, akinek életműve nem lenne a lefordíthatatlanság börtönébe zárva.” (Nem csak nyelvében él a nemzet!) Mindezek csak azt bizonyítják, hogy a rendszerváltás, bár sok mindent megváltoztatott, törvényszerűen nem válaszolhatta meg kérdéseinket, tüntethette el a kihívásokat. Legfeljebb lehetőséget adott a szabadabb kapcsolattartásra. Tavaly jelent meg itthon Cseh Tibor, az amerikai magyar kiútkeresés vezető szereplőjének írásaiból összeállított válogatás. A 20. századi magyar sors szinte minden jellegzetességét érintő írások közül a szerkesztő nem véletlenül emelte ki a következőt: „Amiért emigráns lettem, nem léptem ki a világtörténelemből. Rájöttem, hogy itt, külföldön is hozzáépíthetem magamat, mint egy kis téglát, népem épületéhez. (…) Megvallottam és meghirdettem ezért önmagamnak a szétszórtsági ember filozófiáját: New Jersey-i magyar vagyok. Könnyebb volt, mint hittem volna. Örökül kaptam apámtól és anyámtól. Ők ugyanezt tették Erdélyben: magyarok maradtak Magyarország nélkül.”

Az 1972-es sorok több mint négy évtized távlatából is irányadók. Erényt kovácsolni abból, ami korábban a tragédiánk volt. Magyarnak maradni „Magyarország nélkül”. Vagy ha lehet, és még inkább: Magyarországgal együtt.

Nagymihály Zoltán
a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa