Vélemény és vita
Tetovált magyarok
Amikor még kissrác voltam, és megláttam az első tetovált embert, megijedtem tőle
Aszfaltoztak a Ménesi úton, szenes gőzhenger simította el a forró bitument a gázvezeték cseréje után. A lapátos ember a kerítésünk mellé húzódott lazítani, cigarettát szívott és füstöt fújt, közben nagyokat köpött. Észrevett és intett felém, megmutatta az alkarját, amelyen egy jókora tetoválás díszelgett. Kék tintával kontúrozott női test volt, a bicepszét ugráltatva mozgatta a képet, majd elmondta, hogy az az asszony juttatta őt börtönbe. A mamám óva intett az ilyesfajta idegenektől, amikor este szóba került a dolog, apám megjegyezte: biztos, hogy balek volt a szegény ördög.
Tetovált fickókat később a strandokon, dunai vízi sportoláskor, focipályákon láttam, amikor pedig az úgynevezett Néphadsereg katonája voltam, a vidékről besorozott surmók mutogatták büszkén a nyíllal átlőtt szíveket meg a rossz helyesírású ákombákom szerelmes szövegeket. Jókat mulattam rajtuk. Nőkön, különösen fiatal lányokon, nem láttam tetoválást akkoriban a fővárosi és dunai strandokon, és a ruhájuk alatt sem.
Néhány évvel ezelőtt az Üllői úti szerkesztőségbe jártam dolgozni, a 3-as metrón utazva – főként nyáron – egyre sűrűbben vettem észre tetoválást az utasokon. Többnyire fiatal fiúk és lányok, asszonyok voltak, kacéran villogtatták a bőrükre rávarrt „művészi” alkotásokat a vállukon, nyakukon, bokájukon. Ezek a művek nem kevés pénzbe kerülnek, és – bónuszként – elrontják az anya szülte tiszta, szép bőr bevonatukat.
A bűnügyi rendőrség és a büntetés-végrehajtás intézményei a régi időkben nyilvántartották az „ügyfeleik” tetoválásait, archiválták a szövegeket és az ábrák fotóit. Ahogy a francia és angol bűnöző tolvaj klánok, stricik és prostituáltak is magukon viselték a titkolt ismertető jeleket. Vélhetően most is így megy ez, más országokban és nálunk is, ámbár a sittesek és a kiszabadult, szétszóródott bűnözők sokezres tömegében nem könnyű azonosítani az újabb „bőrdíszműveseket”. Munkatársunk, Tamáska Péter börtönttörténész elmesélhetné, amit ő jól tud róluk, és megírt a könyveiben. Egy, a szovjet börtönlágereket bemutató dokumentumkönyv (1994) fényképei bemutatják a Pravda újság méretű, pravoszláv szentségeket és bűnösöket ábrázoló, cizellált ikonokat a fegyencek hátán, és más testrészeiken. Csak 18 éven felülieknek!
Maga a tetoválás a világ számos táján ősrégi, szakrális és társadalmi jelenség. Különösen Ázsiában hagyományos, és a tengerészek körében. Horthy Miklós mint sorhajózászlós 1892–94-ben részt vett a Saida iskolahajó keleti útján, onnan hozott magával emlékként egy jókora sárkányos tetkót az alkarján. Széchenyi István nyugat-európai utazásai során szerzett egy bőr alá való jelet, és hogy nem csak a prostik viseltek magukat másoktól megkülönböztető jelképeket a testükön: Viktória brit királynő ruhája alatt is lapult effajta bőrdíszmű.
Nem egy esetben jártak bajjal az elmoshatatlan tintajegyek: a diszkrét polgári világban nem örvendtek annak, hogyha kiderült: ilyesféle emlékek lappanganak a ruhával fedett testrészei alatt. A Waffen SS valamennyi katonájának tetoválták a hónalját, így azután a háborús vereséget követően esélyük sem maradt az életben maradásra. Nálunk az 1950-es években azzal kerülhettek veszélybe a keresztény, jobboldali világnézetű és vagány férfiak, hogy a rendőrség politikát szimatolt a „reakciós, jobboldali, huligán” stb. mentalitású tetoválásokban. Például: a Szent Koronát, templomi keresztet, glóriás angyalt, vagy a Fradit.
Meg kell vallanom, hogy a legkevésbé sem zavarja a szememet egyik-másik művészi ábrázat egy szép női vállon, formás lábszáron, bokán vagy csuklón. A városban járva, járművön utazva már hozzászoktam az ingyen divatbemutatóhoz. Szavamra mondom: annak az apropóján írtam meg ezt a cikket, mert nemrég az 5-ös busszal Budáról a Thököly úti szerkesztőségig ülve végig lestem egy citromdíjas „műremeket”. A mellettem ülő fiatal srác alkarjára sivár, lapos pusztaságot rajzolt a „művész”, sötétszürke tónusban; fölébe magasodott egy magányos, csupasz, sokágú fa az alkarján, kis híján a könyökéig. A fa körül varjak és más fekete madarak röpdöstek, gubbasztottak az ágakon. Megsajnáltam a bús képű fickót. Milyen szerencse, hogy vannak olyan szép lábú, finom bőrű lányok, asszonyok, akik nem akarnak kék színű visszereket tetováltatni a „futóművükre”.
Tetovált fickókat később a strandokon, dunai vízi sportoláskor, focipályákon láttam, amikor pedig az úgynevezett Néphadsereg katonája voltam, a vidékről besorozott surmók mutogatták büszkén a nyíllal átlőtt szíveket meg a rossz helyesírású ákombákom szerelmes szövegeket. Jókat mulattam rajtuk. Nőkön, különösen fiatal lányokon, nem láttam tetoválást akkoriban a fővárosi és dunai strandokon, és a ruhájuk alatt sem.
Néhány évvel ezelőtt az Üllői úti szerkesztőségbe jártam dolgozni, a 3-as metrón utazva – főként nyáron – egyre sűrűbben vettem észre tetoválást az utasokon. Többnyire fiatal fiúk és lányok, asszonyok voltak, kacéran villogtatták a bőrükre rávarrt „művészi” alkotásokat a vállukon, nyakukon, bokájukon. Ezek a művek nem kevés pénzbe kerülnek, és – bónuszként – elrontják az anya szülte tiszta, szép bőr bevonatukat.
A bűnügyi rendőrség és a büntetés-végrehajtás intézményei a régi időkben nyilvántartották az „ügyfeleik” tetoválásait, archiválták a szövegeket és az ábrák fotóit. Ahogy a francia és angol bűnöző tolvaj klánok, stricik és prostituáltak is magukon viselték a titkolt ismertető jeleket. Vélhetően most is így megy ez, más országokban és nálunk is, ámbár a sittesek és a kiszabadult, szétszóródott bűnözők sokezres tömegében nem könnyű azonosítani az újabb „bőrdíszműveseket”. Munkatársunk, Tamáska Péter börtönttörténész elmesélhetné, amit ő jól tud róluk, és megírt a könyveiben. Egy, a szovjet börtönlágereket bemutató dokumentumkönyv (1994) fényképei bemutatják a Pravda újság méretű, pravoszláv szentségeket és bűnösöket ábrázoló, cizellált ikonokat a fegyencek hátán, és más testrészeiken. Csak 18 éven felülieknek!
Maga a tetoválás a világ számos táján ősrégi, szakrális és társadalmi jelenség. Különösen Ázsiában hagyományos, és a tengerészek körében. Horthy Miklós mint sorhajózászlós 1892–94-ben részt vett a Saida iskolahajó keleti útján, onnan hozott magával emlékként egy jókora sárkányos tetkót az alkarján. Széchenyi István nyugat-európai utazásai során szerzett egy bőr alá való jelet, és hogy nem csak a prostik viseltek magukat másoktól megkülönböztető jelképeket a testükön: Viktória brit királynő ruhája alatt is lapult effajta bőrdíszmű.
Nem egy esetben jártak bajjal az elmoshatatlan tintajegyek: a diszkrét polgári világban nem örvendtek annak, hogyha kiderült: ilyesféle emlékek lappanganak a ruhával fedett testrészei alatt. A Waffen SS valamennyi katonájának tetoválták a hónalját, így azután a háborús vereséget követően esélyük sem maradt az életben maradásra. Nálunk az 1950-es években azzal kerülhettek veszélybe a keresztény, jobboldali világnézetű és vagány férfiak, hogy a rendőrség politikát szimatolt a „reakciós, jobboldali, huligán” stb. mentalitású tetoválásokban. Például: a Szent Koronát, templomi keresztet, glóriás angyalt, vagy a Fradit.
Meg kell vallanom, hogy a legkevésbé sem zavarja a szememet egyik-másik művészi ábrázat egy szép női vállon, formás lábszáron, bokán vagy csuklón. A városban járva, járművön utazva már hozzászoktam az ingyen divatbemutatóhoz. Szavamra mondom: annak az apropóján írtam meg ezt a cikket, mert nemrég az 5-ös busszal Budáról a Thököly úti szerkesztőségig ülve végig lestem egy citromdíjas „műremeket”. A mellettem ülő fiatal srác alkarjára sivár, lapos pusztaságot rajzolt a „művész”, sötétszürke tónusban; fölébe magasodott egy magányos, csupasz, sokágú fa az alkarján, kis híján a könyökéig. A fa körül varjak és más fekete madarak röpdöstek, gubbasztottak az ágakon. Megsajnáltam a bús képű fickót. Milyen szerencse, hogy vannak olyan szép lábú, finom bőrű lányok, asszonyok, akik nem akarnak kék színű visszereket tetováltatni a „futóművükre”.