Tények

Javaslom, vessenek egy pillantást 2020-ig tartó konvergencia-programunk gazdasági növekedést illető prognózisára: 2017-től a következő években átlagosan négyszázalékos ütemben leszünk vagy lehetünk képesek éves alapon bővülni. Gyarapodni.

Vagyis a magyar gazdaság egy eltékozolt évtized után visszatérhet egy normális, kiszámítható, mindenki számára érezhető – erről majd később – korszakba.

Aranykor? Attól függ, honnan nézzük! Pár évvel ezelőtt cirkuszi produkcióba illett volna éves gazdasági teljesítményünk négyszázalékos bővülése. Szűk évtizede pedig majdnem bekövetkezett az államcsőd, hazánk tévedhetett volna akár „görög útra” is.

De nem így lett, hiszen 2010 óta egy totálisan vert helyzetből sikerült stabilizálni az ország pénzügyeit, a gazdaság növekedési pályára állhatott – és azon maradhat az elkövetkező években is.
Ami pedig a „klasszikusokat” illeti, úgy tűnik, egyszeri hatások nélkül, komoly európai uniós források hiányában és az ipar hullámzása ellenére is van a magyar gazdaságnak egy alapképessége a bővülésre: a növekedési potenciált s a kilátásokat illetően immár a „független”, kormánykritikus közgazdászelit sem ajvékol már annyira.

Természetesen még nem lett minden rózsaszín, messze állunk a nyugati életszínvonaltól, de a helyzet összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt a 2010-et megelőző években. Még akkor is, ha kicsit megengedők vagyunk: a 2008-as és 2009-re is átterjedő világgazdasági krízist mindenki megérezte, de nagyon nem mindegy, hogyan, milyen állapotban köszöntött rá a válság. A lengyelek például növekedni tudtak, miközben mi, magyarok hatalmasat estünk vissza, s a krízis hagyatéka még évekig húzta le a teljesítményt.
A kormány és a jegybank – előbbi a gazdaság-, utóbbi a monetáris politikán keresztül – nem pusztán az unortodoxiában jeleskedett, vagyis a szokatlan, korábban kevésbé alkalmazott közgazdasági eszközök bevetésében, hanem abban is, hogy jelentősen átalakította a pénzügyi rendszert, ez volt talán a magyar gazdaság legnagyobb kerékkötője, amely több csatornán rengeteg erőforrást szívott el a gazdaságtól. Ugyanakkor a kormány szakított a liberalizáció-privatizáció-dereguláció triumvirátusával.

Komoly, azaz ideológiai átfűtöttség nélküli közgazdászok vélekedése szerint a második és harmadik Orbán-kormány jövőre koncentráló, keresletösztönző, „keynesiánus” politikát folytat, de nem engedi el a költségvetési gyeplőt. Tudom, most sokan felszisszennek, miután nagy „pénzszórásba” kezdett a kormány a múlt év végén, azonban erre törvényi felhatalmazása volt, másfelől pedig nem egy hónap produkcióját kell alapul venni, hanem az év egészét.

Visszatérve a pénzügyeinkre: a rendszerváltás óta egészen a jelenlegi jegybanki vezetés színre lépéséig több csatornán keresztül szívták le az erőforrásokat. A legnagyobb tétel az államadóssághoz kapcsolódik, amelynek kamatszolgálata éveken át hatalmas teherként nehezedett a költségvetésre. Az erőforrás-elszívás másik nagy csatornája a magas kamat volt, további elemként pedig ott tündökölt még a magas „devizatartalék”-szint. S még a magas devizaadósság is időzített bombaként ketyegett. Pont a felsoroltak miatt említettem az elején, hogy egy kvázi totálisan vert helyzetből sikerült normalizálni az országot, az állami pénzügyeket, majd a reálgazdaságot növekedésre bírni.

Vagyis csodával határos módon nemcsak hogy sikerült tüzet oltani és hatástalanítani az időzített bombákat, hanem sikerült átfordítani az egyenlegeket. Mára a hazai pénzügyi rendszerre leselkedő veszélyek jelentősen csökkentek, és megnyílt a tér a tartós gazdasági növekedéshez.

Ez persze csak a „makro”, de mi a helyzet mikroszinteken?
A mindennapokban.

Momentán munkaerőhiányról szól a diskurzus, valamint arról is: ha visszatér az infláció, akkor lesz-e akkora reálbér-növekedés, amelyet tavaly érezhettek a munkavállalók. Kétségtelen, hogy a munkaerőpiaci anomáliákat orvosolni kell, például visszacsábítani a Lajtán túl dolgozók tízezreit, de könyörgöm, már 4,4 millióan dolgoznak, és 220 ezerre csökkent a bejelentett munkanélküliek száma. Eközben a nettó átlagfizetés 2013-tól a múlt esztendő végéig húsz százalékkal emelkedett, elérve a 184 ezer forintot. S a folytatás garantálva: lásd a hat évre szóló bérmegállapodást. Magyarország pénz- és tőkevonzó képességéről pedig árulkodnak a nagy járműipari fejlesztések, valamint a – Magyar Nemzeti Bank tulajdonában lévő – Budapesti Értéktőzsde szárnyalása, és az összes hitelminősítő feljavítása.
Javaslom: hagyjuk a sikersztorikat, nézzük a tényeket. Hú, de makacs dolgok!