Tele van a zokni?

Róna Péter közgazdász így osztotta meg minap a maga véleményét egy interjúban a szélsőbaloldali napilap olvasóival: „Azt nálunk kevesen érzékelik, hogy az Európai Uniónak mennyire tele van a zoknija velünk.”
Na, és akkor mi van? Mi van, és mi lesz velünk? Mivel van tele a nagy tekintélyű uniónak és a még nagyobb tekintélyű vezetőinek – a murisan bódolgó Juncker európai bizottsági elnöknek, a nemrég távozott nyolcosztályos Schulz európai parlamenti elnöknek és a többi leszerepelt viccfigurának – a szóban forgó zoknija? Reméljük, mindig van kéznél elég tartalék, hivatalos fuszekli Brüsszelben, arra az esetre, amikor végképp megtelik az inkriminált ruhanemű – az unió felelős főnökeinek fájdalmával és félelmeivel. És Róna Péterével.

De miért is kellene tele lennie a zokninak? És mi van akkor, amikor egy közgazdász és médiaszereplő éppenséggel ilyennek látja, sejti a helyzetet Budapestről nézve nyugat felé? Semmi. A magyar lakosság egy százalék alatti, ez iránt a téma iránt érdeklődő hányada is nagy ívben tesz rá, hogy mit érez az unió irántunk, avagy velünk szemben. Ama egy százalékon belül is csupán az a néhány ezer – avagy száz? – fővárosi és vidéki eurokrata szorít a brüsszeli intézmények jövőjéért, és főként azért, hogy mit tud még kiénekelni belőlük.

Sajnos, nálunk mindenkor volt, és van annyi „kevés érzékelő”, magyar nemzettárs, aki csak nehezen tud álomba merülni, attól félvén, hogy lemarad valami zsíros koncról. Már el is felejtettük, hogy egy emberöltővel ezelőtt még nem a Nyugat, hanem Kelet felé néztünk, sóvárogva egy szovjet Ladáért, bicikliért, Rakéta porszívóért, szovjetunióbeli társasutazásért, és ha Rómát vagy Párizst akartuk látni, akkor olasz vagy francia filmet néztünk meg a moziban.

Amúgy pedig: a ruszkiknak ugyancsak tele volt velünk a nejlon­-zoknijuk, mert mi, magyarok még akkor is a legfirnyákosabbak voltunk a béketáborban, jócskán megelőzve a „relatív jóléthez” nehezebben alkalmazkodó kelet-európai népeket, és átverve Moszkvát is.

Ez a fajta, önleértékelő hozzáállás régóta sajátja a magyarok egyik, lakájlelkű társadalmi osztályának, az ekképp számítók mindig reméltek baksist, potya előnyöket. Más népek, nemzetek is hasonlóan gondolkodnak, a szerzés vágya egyetemes. Most így áll a helyzet, csak nem Hofi Géza nyalint egyet a nyelvével Moszkva irányába, hanem a Nyugat felé nyalók Brüsszelbe. De ma már senkinek sem kell félnie: mindig, mindenkinek megvan a maga zoknija, jól el lehet éldegélni, emígy is, meg amúgy is.