Tele a pláza!

Mindig a gazdasági teljesítmény közötti eltérés mutatja meg, hogy mi is a különbség a baloldali és a jobboldali kormányok között. Éppen ezért kevésbé fontos az ismert fideszes szlogen, miszerint a „reformok működnek”, elég pusztán a makrogazdasági számokra hagyatkozni. A különbség így is szembetűnő.

Még akkor is, ha első, második vagy éppen harmadik pillantásra unalmas állandóan arra a bizonyos „nyolc évre” hivatkozni, amelyet a balliberális kormány tevékenysége fémjelzett. Félreértés ne essék, csodák most sincsenek, elképesztő folyamatok nem következtek be, de Münchhausen báró segítsége nélkül is talpra állt a magyar gazdaság.

Bár a közgazdász-társadalom körében 2010 óta sokan firtatják, hogy „van-e rendszer”, vagy csak ötletelés létezik a magyar gazdaságpolitikában, az adatok beszédesek. Lassan-lassan ugyanis nyugati – gazdasági – értékek köszöntenek ránk. Soha nem volt ilyen alacsony a költségvetési hiány mint jelenleg, csakúgy, mint az alapkamat. Noha lassan csökken az adósságráta, de a tendencia bizakodásra adhat okot. A rendszerváltozás óta pedig nem dolgoztak még ennyien a munkaerőpiacon. S immár nem pusztán a közhasznú munka mezőnye „húz”, hiszen a friss kimutatások szerint éppen a versenyszektor lendült be. Ha sokan nem is értik, hogy miért is nagyon-nagyon jó, ha nő a GDP, akkor nézzék meg, a beruházásoknak, az európai uniós forrásokból megvalósuló fejlesztéseknek tulajdoníthatóan mennyivel dolgoznak többen az országban, mint például tavaly vagy azt megelőzően.

A számok – újból mondom – beszédesek: kétszázalékos államháztartási hiány, három százalék körüli gazdasági növekedés, valamivel több mint hatszázalékos munkanélküliségi ráta, hetvenhat százalékos adósságráta és minimális jegybanki, 1,35 százalékos irányadó ráta. A 2015-ös esztendő – külpolitikai és külgazdasági fordulatokkal bőven telített – eseményei ellenére a magyar makrogazdasági pálya a vártnál jobban teljesített.

Mit érez ebből a kisember? – hallom a kétkedőket, akiknek egyébként is fölösleges reformokról papolni. Egyfelől egy ország megítélése pont azon múlik, hogy fegyelmezett-e a költségvetése. Még inkább azon: mennyit költ az állam, többet-e a kelleténél? Ha ugyanis nemzetközi összehasonlításban jó hiányszámot tud felmutatni a kormány, az külső és belső mozgásteret adhat. Amennyiben reális a büdzsé, s kitűnik belőle egy hosszú távú program is, sérülékenységünk a külvilág felé mérséklődik, baj esetén pedig a nemzetközi pénzügyi intézetekkel kötött szerződéseket is újra lehet tárgyalni. A belső mozgástér nagyobbodása pedig csökkentheti az adókat, a különböző fizetései kötelezettségeket (illetékek, bürokratikus eljárási díjak), ezáltal élénkülhet a gazdaság.

Legalább ilyen fontos a pénzügyi környezet: az alacsony kamatok olcsóbb hiteleket jelentenek, közben csökken a költségvetés adósságszolgálata. Ez azonban még nem elég: helyes, hogy a Magyar Nemzeti Bank vezetősége arra ösztökéli – szabályozókon keresztül – a kereskedelmi bankokat, ne az MNB mérlegében parkoltassák a pénzüket, hanem finanszírozzák az adósságot és a vállalkozásokat.

Remélhetőleg az „új” tőzsde is be tudja tölteni azt a funkcióját, amely más piacgazdaságokban normális mechanizmus.

A „kisemberes” kérdésre válaszolván: a háztartások fogyasztása beindult, a bérek jelentősen nőttek, a munkahelyek pedig stabilabbak. Konkrétabban: tele a pláza, s nincs hely a welness-szállodákban.

A jó hír, hogy különös módon a kincstári optimisták és a zsigeri pesszimisták között csekély az eltérés az új év gazdasági folyamatait illetően. Magyarán: növekedés is lesz, fegyelmezett marad a költségvetés, és jövőre még többen dolgozhatnak.

Készíthetünk persze rövid összevetést is a „nagy, szerkezeti átalakítások” kapcsán: a korábbi, MSZP–SZDSZ-es kormányok – szakértelem ide, vagy oda – mértéktelenül növelték a kiadásokat, majd amikor égett a ház, a költségek csökkentését fűnyíróelv-szerűen hajtották végre, így a megszorítások nem generáltak bővülést. Ezzel szemben – úgy tűnik – minden gazdasági adat javulást mutat, s középtávon sem kell szomorkodnunk. 

Nem állíthatjuk azonban, hogy – teljesen – sínen vagyunk. A belső növekedési forrásokat kellene még inkább mozgásba hozni, és több pénzt hagyni az embereknél. Tudniillik állami újraelosztásunk mértéke kiemelkedik a volt tervgazdaságok közül, sőt immár „mikromenedzselésnél” tart a kormányzati aktivitás bizonyos területeken. Túl sok az adónem, és a mértékek is lehetnének alacsonyabbak.

Ami pedig a külső, még egyszer mondom, alapvetően javuló megítélésünket illeti, előállt az a lehetetlenség, hogy az állam nemzetközi hitelminősítése most pont olyan, mint bő két évtizede, amikor hazánk még nem volt a nyugati intézmények tagja.

Összefoglalva a fentieket, számos lépéssel lehetne javítani a magyar gazdaság versenyképességét a következő időszakban. Ráadásul úgy, hogy azt a kisember is érezze. Ugyanis nem igaz: mindegy, hogy egy országban mennyit adóznak. Ha valakinek volt már bt.-je, és bármilyen gazdasági számítást csinál, tudja, hogy nagyon nem mindegy. Nagy tere lenne egy jelentős kiadáscsökkentéssel megalapozott köztehercsökkentésnek. Az átlátható kormányzás, a csökkenő közterhek, a kiegyensúlyozott költségvetés és a külfölddel való viszony konszolidálása együttesen hozhatna további lendületet a magyar gazdaságba.

Végezetül, de nem utolsósorban: a befektetők és mindannyiunk bizalmát elősegíti újfent, hogy a kormány, majd az Országgyűlés tavasszal tárggyal a 2017-es költségvetésről.

Addig is csak azt kívánhatjuk: működjenek a reformok. Legyen tele továbbra is a pláza!