Technológia és haladás

Ha nem a globális pénzügyi válság, a nukleáris háború vagy a globális felmelegedés, akkor a következő világjárvány biztosan elragad minket elpusztítva mindent, amit ismerünk és kedves számunkra. Egészen mostanáig úgy volt szokás válaszolni ezekre a félelmekre: bízzunk abban, hogy a folyamatosan fejlődő technológia minden szorult helyzetből kihúz minket.

De vajon a technológiai haladás továbbra is mozgásban fog tartani minket és segít megküzdeni azokkal a kihívásokkal, amelyeket úgy tűnik, hogy túlbonyolított társadalmaink mellékhatásként kitermelnek? Én már nem vagyok túlzottan biztos ebben.

Elvakított minket az a gyors technológiai fejlődés, amely a marginális hasznosságú elektronikus kütyük – új okostelefonok, szélesebb monitorok és nagyobb teljesítményű számítógépek – terén elértünk. A mai napig belső égésű motorokkal hajtott járművekkel járunk, az elektromos áram nagy részét még széntüzelésű hőerőművekben állítjuk elő, messze vagyunk attól, hogy meggyógyítsuk a daganatos megbetegedéseket, és lassan elveszítjük a versenyt a multirezisztens baktériumokkal szemben. Az 50-es, 60-as és 70-es évek átlag sci-fi írója nagyon csalódott lenne a világ 2018-as helyzetével. Nincsenek telepeink a Holdon, fúziós erőműveink, lézerfegyvereink vagy szónikus diszruptoraink.

Patrick Collison és Michael Nielsen a kutatás csökkenő termelékenységének egy különösen lehangoló aspektusát elemezték a The Atlantic hasábjain nemrég megjelent cikkükben. A szerzők rámutatnak, hogy noha az elmúlt ötven évben hatalmas mértékben nőtt a kutatási aktivitás, a beruházások megtérülése mégis feltűnően csökkent: kevesebbet kapunk a pénzünkért. Jelentős innováció egyre ritkábban jelenik meg a természettudományokban, és a természettudományi Nobel-díjak többségét évtizedekkel ezelőtt végzett kutatásokért ítélik oda.

Úgy tűnik, valami alapvetően elromlott. Valójában azonban több probléma együttes hatása lassítja a kutatást és a fejlesztést. Én azt állítom, hogy a kutatás rendszere van nagy bajban.

Káros kockázatkerülés

Minden civilizáció középpontjában a problémamegoldás áll. Minél sikeresebb egy társadalom ezen a téren, annál nagyobb a valószínűsége, hogy stabilabbá válik. Amikor új problémákkal kerülünk szembe, a régi bevált módszereket alkalmazzuk. A problémákat hagyományosan úgy oldottuk meg, hogy új struktúrákat hoztunk létre: bizottságokat, új szabályokat, törvényeket, rendeleteket és centralizált szervezeteket. Akkor miért tűnik úgy, hogy általában csak tetézzük a problémákat azzal, hogy ezt a megközelítést alkalmazzuk?

Szűkebb hazám, Új-Dél-Wales közegészségügyi rendszere jó példa egy problémák fogságában vergődő összetett rendszerre. Tíz éve adták ki az úgynevezett Garland-jelentést, amely megmutatta, hogy teljesen értelmetlen bürokratikus megközelítést alkalmazni a problémamegoldásra. Ez azt jelenti, hogy olyan módszerekbe fektetünk be, amelyek pozitív eredményeket hoztak a múltban, de ma már haszontalanok, vagy potenciálisan károsak. Évről évre több pénzt költünk a menedzserekre, mint az orvosokra vagy a nővérekre, sőt, az orvosok és nővérek is egyre több időt töltenek improduktív feladatokkal, például papírmunkával. Napjainkban hét vagy nyolc embernek kell jóváhagynia azt, hogy meghirdethessünk egy részmunkaidős adminisztrátori állást. A kutatásirányítás rémálommá vált, a megfelelőségi költségek folyamatosan emelkednek. Ez a fiatal kollégákat eltéríti a tudományos pályától, és arra kényszerítette az intézetemet, hogy a kutatást kiszervezze Houstonba, San Franciscóba, Pretoriába, Santiago de Chile-be, Prágába és Las Palmasba.

Ha egy komplex rendszerbe való befektetés negatív hozamot eredményez, az biztos jele annak, hogy a komplex rendszer „törékeny” vagy hogy valószínűleg katasztrofálisan elbukik – fejti ki Crawford Holling, a társadalomökológia nevű tudományterület egyik megalapítója.

És ha ez még nem volna elég rossz, nyilvánvalóan van néhány társadalmi tényező, amely felerősíti a túlzott komplexitás hatásait, és nehéz nem úgy értelmezni ezeket, mint amelyek összefüggenek a kulturális és morális normákban történt egyéb változásokkal. A nyugati társadalmak egyre inkább „elnőiesedtek”, és a nők sokkal nagyobb részt kaptak az intézmények és a kulturális tevékenységek irányításában. Ennek a folyamatnak természetesen megvolt a haszna és az ára is. Az erkölcsszociológusok szavaival élve, az elmúlt kétszáz évben a 19. századot megelőző becsület- vagy harcos kultúra a 20. században a méltóság kultúrájává vált, majd a 21. században megjelent az áldozatkultúra.

Ennek a változásnak az egyik jellemzője a kockázatkerülés. A kockázatkerülést néha egyszerűen dajkaállamként írják le, de lényege szerint úgy határozható meg, mint a közélet és a magánélet minden vonatkozásának növekvő mértékű szabályozása. A szabályozás elvileg azt jelenti, hogy megvédik a gyengét az erőstől és általában csökkentik a kockázatot – annak a kockázatát, hogy belefulladjunk a kerti medencébe, hogy mérgezést kapjunk az otthon használatos vegyszerektől, vagy hogy meghaljunk egy olyan karambolban, amelyet hibás autóalkatrészek okoznak. Nyilvánvalóan ezek közül a fokozatos lépések közül sokat pozitív előrelépésnek tekinthetünk. És ebben a tekintetben folyamatosan haladtunk előre civilizációnk egész fennállása alatt. A növekvő kockázatkerülésnek is megvan azonban az ára.

Daniel Kahneman a Gyors és lassú gondolkodás című könyvében megmagyarázza az emberi gondolkodásnak ezt az alapvető tulajdonságát. A kockázatkerülés annak az elkerülése, hogy bármilyen fajta kockázatot valamilyen más előnyre cseréljük fel. A kockázatkerülést kevésbé gyakorló emberek voltak az ipari forradalom motorjai, és általában ők lendítették előre a technológiai haladást is. A modern orvostudomány eredményei annak köszönhetők, hogy korábban a kutatók vállalták a kockázatokat, néha a maguk, de általában a betegeik érdekében, és esetenként anélkül, hogy ezt közölték volna páciensükkel. Ha a mostani szabályokat kellene alkalmazni az elmúlt kétszáz év orvosbiológiai áttöréseire, akkor közülük sokat etikátlannak és törvénytelennek minősítenének. Elítélhetjük ezt a történelmet saját modern szemszögünkből, de hát így jutottunk el oda, ahol most tartunk.

Az űrlap alja

Ha a jelenlegi szabályok és rendelkezések a 20. század első felében életben lettek volna, most nem lenne repülőgép, légkondicionáló, antibiotikum, autó, klór, kanyaró és himlő elleni oltás, szívkatéter, nyitott szívműtét, rádió, hűtőszekrény, röntgen stb. A kockázatkerülés általános tulajdonsága korábban csak az egyéneket gátolta, és ha egymillió ember közül akár csak egy is mentes volt tőle (vagyis ha egymillió emberből egy nem volt kockázatkerülő), az elegendő volt arra, hogy előrelépés történjen. Korunkban a kockázatkerülés a világ minden részén szilárdan meggyökeresedett a törvényhozásban és fojtogatja az innovációt, továbbá olyan cselekedetekhez vezet, amelyek Kahneman szerint „hátrányosak az egyének vagyonára, a politika helyességére és a társadalom jólétére nézve”. A lényeg tehát, hogy a kockázatkerülés alapvetően káros a termelékenységre, és különösen a kutatásra és a fejlesztésre.

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a kockázatkerülés növekedésével párhuzamosan az etnikai és nemi alapú diszkrimináció is egyre elfogadottabbá válik a nyugati társadalmakban. A Harvardot perbe fogták ázsiai hallgatók, akik azzal vádolják az elit egyetemet, hogy szisztematikus faji alapú megkülönböztetést alkalmaz. A Melbourne-i Egyetem a közelmúltban azzal a szöveggel hirdetett matematika professzori állást, hogy az iskola „csak megfelelően kvalifikált női jelöltek pályázatait veszi figyelembe”. A CERN egyik vezető fizikusát nemrég felfüggesztettek az állásából Svájcban. A fizikus empirikus adatokat mutatott be annak a hipotézisnek az alátámasztására, hogy női tudósokat annak ellenére neveznek ki vezető pozíciókba, hogy alacsonyabb mértékű publikációs és hivatkozási mutatókkal rendelkeznek, ami rendszerszintű, férfiak ellen irányuló megkülönböztetésre utal. Az emberek bármely okból való megkülönböztetése, leszámítva munkateljesítményüket, káros a termelékenységre, mind az üzleti életben, mind a kutatás területén.

Harmadsorban világunk innovációs inkubátorai, az egyetemek és a hozzájuk kapcsolódó szervezetek az üzleti világban fokozottan ki vannak téve egy olyan társadalmi hangulatnak, amely ellenséges a szólásszabadsággal, a nézetek különbözőségével és a szabad vizsgálódással szemben. Karl Popper, a tudományfilozófia egyik megalapozója egyszer azt mondta, hogy „a tudás gyarapodása teljes mértékben az egyet nem értésen alapszik”, ám ha egyre nő az ortodox nézetek száma, az egyet nem értés egyre veszélyesebbé válik. Alessandro Strumia professzornak a CERN-ben elmondott beszédére adott reakció példázza azt, hogy rejtett empirikus adatok előadása milyen sárdobáláshoz vezethet.

Ez a trend valójában ma nagy bizonyossággal hatással van a nemzetközi tudományos tevékenységre. Uri Harris a The Institutionalisation of Social Justice (A társadalmi igazságosság intézményesülése) című esszéjében több olyan esetet ismertetett, amikor aktivisták befolyásolták a kutatási anyagok publikálását vagy hozzáférhetőségét. Azok a kutatások, amelyek feldühítik a feminista, LMBTQ és egyéb mozgalmak aktivistáit, komoly kockázatot jelentenek a tudósok számára. Nem számít, hogy milyen obskúrus a folyóirat és hogy mennyire technikai jellegű a tanulmány, az önjelölt erkölcscsőszök feljogosítva érzik magukat, hogy elnyomják a nekik nem tetsző véleményeket vagy kutatási eredményeket. Ma a közösségi média képes befolyásolni azt, hogy mit tehetünk meg a saját műtőinkben. Végül olyan orvostudományt fogunk művelni, amely egyre inkább a Facebookra és nem a tudományos bizonyítékokra fog támaszkodni.

Társadalmi tényezők

Mindezeknek a kölcsönösen egymást erősítő trendeknek az a végeredménye, hogy napjainkban nagyon jelentősen csökken a kutatás termelékenysége: egyre kevesebbet kapunk egyre több pénzért. Mindez civilizációnk folyamatos fejlődése szempontjából a lehető legrosszabbkor történik. Tyler Cowen amerikai közgazdász a technológiai haladást mint a gazdasági növekedés fő mozgatóját vizsgálta, és megállapította, hogy „a Nagy Stagnálás”, a fejlett országok gazdasági növekedésének a 70-es évek óta tartó lelassulásának fő oka az igazi innováció egyre növekvő hiánya. Cowen állítja, hogy leszedtük az ipari forradalom „alacsonyan lógó almáit”, és a fejlődő országok felzárkózó növekedése is hamarosan lelassul, amint ők is begyűjtik az olyan alacsonyan lógó almákat, mint a mindenki számára hozzáférhető oktatás, a tömegközlekedés és a nemi egyenlőség. Cowen érvelése szerint lehet, hogy hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a lassú növekedés időszaka elhúzódik; a torta nem növelhető akkorára, mint régen. Ez a felismerés jól mutatja, hogy mi történik a nyugati társadalmakban a legutóbbi generációk életében, és magyarázatot ad a jövedelmek elosztásával kapcsolatban megszaporodott konfliktusokra is. Isten tudja, mi történik majd társadalmainkkal, amint az emberek rájönnek arra, hogy a jövő lehet, hogy sokkal szegényebb lesz, mint amire a civilizációnk korábbi pályaíve alapján számítani lehetne.

A kutatás rendszerét befolyásoló társadalmi tényezők a lehető legrosszabb időszakban válnak egyre károsabbá, akkor, amikor egyre magasabbra kellene nyúlnunk ahhoz, hogy leszakítsuk a Tyler Cowen Technológiai Fáján még megmaradt almákat. Nem kevesebb, hanem több kutatásra és fejlesztésre van szükségünk, mert társadalmaink olyan összetetté és olyan törékennyé váltak, hogy egyre valószínűtlenebb, hogy képesek lesznek megbirkózni környezetük hirtelen változásaival. A bukás egyre valószínűbbé válik, amint Tim Homer-Dixon dokumentálta azt a The Upside of Down (Fölébe kerekedni a bukásnak) című munkájában. Bármivel is kell szembenéznünk, akár a globális felmelegedéssel, egy világjárvánnyal, nukleáris háborúval, számítógépes vírussal vagy a következő globális pénzügyi válsággal, nem több, hanem kevesebb szabályozásra van szükségünk, és kevésbé összetett, decentralizált rendszerekre, hogy átvészeljük a közeledő vihart. Diszkriminációból is kevesebbre, de több szólásszabadságra van szükségünk, és nem olyan aktivistákra és aktivista médiumokra, amelyek megmondják nekünk, hogy mi az elfogadható szempont, hogy mi a szexista, rasszista, transzfób, imperialista, nőgyűlölő, kövérségfóbiás vagy épségterrorista, bármi is legyen a legújabb nyelvi gyűlölet tárgya.

A civilizációnk fennállásának lehető legrosszabb pillanatában, amikor lassan kifogyunk a könnyen elérhető almákból, belefullasztjuk magunkat a bürokráciába és egy új tekintélyelvű ortodoxiába. Ez nagyon rossz hír, nemcsak a kutatás, de az egész emberiség számára.

A szerző a Sydney Egyetem professzora