Távirat sürgősséggel

Persze a megrögzött természetvédőkön túl – olcsóbb benzin, több kocsikázás, még több szén-monoxid – aligha van ma autós Magyarországon, aki a Dunának menne vagy bánatában leinná magát. Nem, olyan nincs, legfeljebb ha maga is olajkút-tulajdonos.

Csak hát a magyar embert mindig piszkálja valami, valami atavisztikus kíváncsiság, állandóan szeretne a dolgok mögé nézni, ám többnyire az orrára koppintanak. Most például jó lenne tudni, hogy eddig miért volt olyan fene drága a Brent – állandóan ezt a Brentet emlegetik, mintha kedvenc rokonunk lenne –, és az olcsóság okán vajon meddig érezhetjük magunkat az élet multimilliomosainak.

Hátha ott lehetünk abban a nagy hatvankettőben, akinek a vagyona 2010 óta negyvennégy százalékkal gyarapodott – s akkora, mint három és fél milliárd embernek összesen –, míg a világ szegényebbik felének jövedelme negyven százalékkal csökkent.

Mindenesetre világgazdasági fórum kezdődött Davosban, ott majd nyilván szépen kimunkálják, miként lehet betemetni a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti, egyre mélyülő jóléti szakadékot. Mert ha azt nézzük, hogy a mélyszegénységben élők tíz százalékának éves jövedelme kevesebb mint három dollárral nőtt az elmúlt negyed évszázadban, akkor hihetetlen fejlődést látunk.

Pedig mi, bojnyik magyarok, már megint rögtön lázadoznánk. Mint ahogyan az önmaga terjesztette legenda szerint már a múlt század ötvenes éveiben a bölcs öreg Király­hegyi Pál megtette, táviratot küldött Sztálin elvtársnak: „A RENDSZER NEM VAALT BE. STOP. TESSEEK AZONNAL ABBAHAGYNI. STOP. KIRAALYHEGYI. STOP.”

Most hova fordulhatunk, kihez mehetünk panaszra? A szép emlékű Joszif Visszarionovics már nincs velünk, és egyébként is új idők járnak, ő annak idején másik csapatban játszott. És egyáltalán, előbb el kellene helyeznünk ezt a döbbenetes árzuhanást mind térben, mind időben.

Rajtunk, talpas benzinfalókon kívül vajon kinek jó ez? Azt mondják tudós emberek – és a gazdaság mindig is tele volt tudósokkal, kár, hogy az élet csak ritkán hallgat rájuk –, hogy Szaúd-Arábia például romokban van, összedöntheti az olajsokk. No meg Amerikát is megviseli – bár más tudósok pontosan az ellenkezőjét állítják –, az oroszoknak meg egyszerűen annyi. Éppen őket bünteti a globális tőke, és rámegy még a rubázskájuk meg a Vörös tér is.

Hát, kutya nehéz itt igazságot tenni, a közgazdász bűvészeken kívül nem ismeri ki magát az ember. Bár nem szeretném magam előtérbe tolni, de saját töprengéseim talán adhatnak némi eligazítást, vagy ha mégsem, legalább hasonló töprengésre késztethetik a népség egy részét.

Nos, a kilencvenes évek elején az Egyesült Arab Emírségekben nem azon álmélkodtam, hogy a Dubaj és Abu-Dzabi közötti, ahogy emlékszem, úgy nyolcvan kilométeres autópálya végig világítva van, nem. Inkább a sztrádát kísérő fasor lepett meg. Az, hogy a sprőd kvarchomokon minden fához cső szállítja a tényleg éltető vizet. Itt ömlik el a világ pénze, amíg a Blahán sorban állnak a lebbencslevesért, Afrikában éheznek, itt meg felhőjáró Burjról és mesterséges varázsszigetről álmodnak.

Aztán az is feltűnt, hogy minden, minden amerikai. Az autó, a kilincs, a vécélehúzó, a vadászgép, a pisztoly és még a gyerek parittyája is. Amerika rendesen megfizetteti a világgal az olajat, majd okosan, valódi és látens igények felkeltésével és kielégítésével elszedi az arabok – így eredendően a világ – pénzének jó részét. Azóta persze dubajozik a világ. A sziget megépült, a Burj az eget döfködi – mellesleg még sísánc is van hozzá mesterséges hóval –, a Föld boldogtalan fele meg fázik, éhezik és vándorol.

De mi lesz, ha vége az olajnak, és elindul a sivatag visszavenni eredendő jogait?

Belepi a homok a Burjt, mint a piramisokat, a szegényebbek az amerikai cirkálókból visszaülnek a tevére, az al-Ahli focistái meg visszatérnek a rongylabdára?

Hát, nem tudom.

Nem kellene valahova sürgősen táviratozni?