Vélemény és vita
Szurkolósirató
A fene tudja, mi a baj, bár okos emberek nyilván már dolgoznak a hiba elhárításán, de a magyar futball változatlanul nem az igazi.
Pedig a nyáron, vagy még inkább előtte, mintha elindult volna valami. A válogatott – előbb Dárdai, majd Storck irányításával – sovány évtizedek után elvitt bennünket Európa krémjének randevújára, s rögvest el is hittük, hogy teljes joggal parádézunk a legjobbak között, egyébként is, a világigazság lustasága, a futball durva tévedése és a hagyományos magyar átok összefogása tartott távol addig bennünket a futballnagyok világtanácskozásától.
És nem lehetett mit mondani, hiszen pénzügyi rosszalkodás miatt ájultak ki csapatok az élvonalból az ETO-tól a Pápáig vagy a Nyíregyházáig, de volt és van egy MLSZ, amely így vagy úgy, de rendet tart. Felfogadta például Storck kapitányt, aki mellett aztán nem a pénzen vett szerelem őstermelője lett Fortuna, hanem valódi, mindenki által irigyelt és áhított istennő. Bárkihez is nyúlt a főkapitány, akár még az utcáról vagy a lelátóról hívhatott be embereket, aki jött, az mindjárt gólt lőtt, gólpasszt adott, vagy legalább lerúgta az ellenfél kapusát. Ha összesen annyi szerencséjük lett volna Sebestől Bicskeiig a magyar kapitányoknak, mint egymagában Storck mesternek, 1954 óta folyamatosan mi lennénk a világbajnokok. Ilyen helyzetben aztán ki mer megszólalni, ki meri azt mondani, hogy hohó, álljunk meg, itten árulás történt, már megint rászedett bennünket a magyar futball? Mert hát olyan a bajnokság, mintha mindig ugyanazt a – mondjuk Gyirmót–Mezőkövesd – meccset néznénk.
Már aki nézi. Mert már alig jár meccsre valaki. Bölcs sportközgazdászok azt mondják, ez a kis ország nem bír tizenkettőnél több csapatot eltartatni. És annyit tényleg el tud? Mert tisztán büdös, népnyúzó, kapitalista alapon talán egyet, vagy éppen annyit sem, hiszen egy-egy meccsen jószerivel már kevesebben ülnek, mint a csökkentett létszámú Országgyűlésben. Például Domonyai László, az MTK sportigazgatója éppen tegnapelőtt beszélt arról, mekkora siker, hogy nevelőbázisuk, a Sándor Károly Akadémia szerepel a Nemzetközi Sporttudományi Központ európai utánpótlásműhely-rangsorában, így aztán nagy céljuk, hogy több saját nevelésű játékosuk legyen, no meg telt ház a Hungária körúton. És az utánpótlás, a gyerek és a néző szorosan összefügg. A gyerek általában nézőből lényegül át játékossá, mert csodálja a nagyokat. Csodálja a mezüket, frizurájukat, kéztartásukat, cseleiket, góljaikat, szerelésüket, imádóikat. És a gyerek elsősorban helyben keres példaképet. Nagy-nagy tantörténetem, leírtam máskor is már – ez ügyben egy szőke srác felfedezése a kilencvenes években. A kilenc-tíz éves kölyök ott terelgette a labdát a Pénzügyőr-pályán, a nagyok edzése előtt, amelyet történetesen az apja vezényelt. Olyan ügyesen, hogy az ember – ez voltam én – rögtön azt mondta rá, ne, ebből még lesz valaki. Fenn a fej, gatya, cipő rendben, no és a 9-es mez, amely hátán büszkén hirdette: Polákovics. Kérdem a papát, ki a srác. Azt mondja, a fiam. No, akkor meg ki az a Polákovics? Hát ő itt a menő, ő rugdossa a gólokat, felelte. Így történt aztán, hogy a szőke reménység – aki később csak NB II.-ig vitte – nem az akkori futballcsászárok, Détári vagy Maradona nevére magyarosított – sőt, a nagypapa, Bozsik József neve sem csengett rosszul –, hanem helyben talált alkirályt magának.
Na, ez az. Ezt nem érti meg sem MLSZ-vezér, sem sportközgazdász, hogy Szolnokon vagy Pécsett kosaras példaképet les a gyerek, Veszprémben, Szegeden kézilabdást. És Tarjánban vagy Zalaegerszegen kit? Nyíregyházán, Komlón, az ETO Parkban vagy Békéscsabán sem a helyi Polákovicsok mozdítják meg, csábítják játékra a gyereket. Nem. Így aztán futballügyben elesik az ország legalább fele – a budapesti és a környékbeli klubokat nem számítva –, jószerivel alig lát élő, eleven futballistát a mai Kisbozsik. Pedig ahol tizenkét csapat elvegetál, elboldogtalankodna több is. És itt jön aztán újra a cáfolhatatlan ellenérv: amikor több első osztályú csapatunk volt, eljutottunk az Eb-re vagy a vébére? Na ugye!
Rend van, fegyelem, lábujjhegyen járnak a nézők meccsre, de mintha minden, minden túl steril lenne. Kár, hogy rendeletileg nem lehet játékosokat szülni, vagy kollektív bölcsességgel legalább határozatot hozni rá. De nem, nem a rosszalkodás hiányzik, inkább a szurkoló és a játék. Talán a játékkal lehetne újrakezdeni.
És nem lehetett mit mondani, hiszen pénzügyi rosszalkodás miatt ájultak ki csapatok az élvonalból az ETO-tól a Pápáig vagy a Nyíregyházáig, de volt és van egy MLSZ, amely így vagy úgy, de rendet tart. Felfogadta például Storck kapitányt, aki mellett aztán nem a pénzen vett szerelem őstermelője lett Fortuna, hanem valódi, mindenki által irigyelt és áhított istennő. Bárkihez is nyúlt a főkapitány, akár még az utcáról vagy a lelátóról hívhatott be embereket, aki jött, az mindjárt gólt lőtt, gólpasszt adott, vagy legalább lerúgta az ellenfél kapusát. Ha összesen annyi szerencséjük lett volna Sebestől Bicskeiig a magyar kapitányoknak, mint egymagában Storck mesternek, 1954 óta folyamatosan mi lennénk a világbajnokok. Ilyen helyzetben aztán ki mer megszólalni, ki meri azt mondani, hogy hohó, álljunk meg, itten árulás történt, már megint rászedett bennünket a magyar futball? Mert hát olyan a bajnokság, mintha mindig ugyanazt a – mondjuk Gyirmót–Mezőkövesd – meccset néznénk.
Már aki nézi. Mert már alig jár meccsre valaki. Bölcs sportközgazdászok azt mondják, ez a kis ország nem bír tizenkettőnél több csapatot eltartatni. És annyit tényleg el tud? Mert tisztán büdös, népnyúzó, kapitalista alapon talán egyet, vagy éppen annyit sem, hiszen egy-egy meccsen jószerivel már kevesebben ülnek, mint a csökkentett létszámú Országgyűlésben. Például Domonyai László, az MTK sportigazgatója éppen tegnapelőtt beszélt arról, mekkora siker, hogy nevelőbázisuk, a Sándor Károly Akadémia szerepel a Nemzetközi Sporttudományi Központ európai utánpótlásműhely-rangsorában, így aztán nagy céljuk, hogy több saját nevelésű játékosuk legyen, no meg telt ház a Hungária körúton. És az utánpótlás, a gyerek és a néző szorosan összefügg. A gyerek általában nézőből lényegül át játékossá, mert csodálja a nagyokat. Csodálja a mezüket, frizurájukat, kéztartásukat, cseleiket, góljaikat, szerelésüket, imádóikat. És a gyerek elsősorban helyben keres példaképet. Nagy-nagy tantörténetem, leírtam máskor is már – ez ügyben egy szőke srác felfedezése a kilencvenes években. A kilenc-tíz éves kölyök ott terelgette a labdát a Pénzügyőr-pályán, a nagyok edzése előtt, amelyet történetesen az apja vezényelt. Olyan ügyesen, hogy az ember – ez voltam én – rögtön azt mondta rá, ne, ebből még lesz valaki. Fenn a fej, gatya, cipő rendben, no és a 9-es mez, amely hátán büszkén hirdette: Polákovics. Kérdem a papát, ki a srác. Azt mondja, a fiam. No, akkor meg ki az a Polákovics? Hát ő itt a menő, ő rugdossa a gólokat, felelte. Így történt aztán, hogy a szőke reménység – aki később csak NB II.-ig vitte – nem az akkori futballcsászárok, Détári vagy Maradona nevére magyarosított – sőt, a nagypapa, Bozsik József neve sem csengett rosszul –, hanem helyben talált alkirályt magának.
Na, ez az. Ezt nem érti meg sem MLSZ-vezér, sem sportközgazdász, hogy Szolnokon vagy Pécsett kosaras példaképet les a gyerek, Veszprémben, Szegeden kézilabdást. És Tarjánban vagy Zalaegerszegen kit? Nyíregyházán, Komlón, az ETO Parkban vagy Békéscsabán sem a helyi Polákovicsok mozdítják meg, csábítják játékra a gyereket. Nem. Így aztán futballügyben elesik az ország legalább fele – a budapesti és a környékbeli klubokat nem számítva –, jószerivel alig lát élő, eleven futballistát a mai Kisbozsik. Pedig ahol tizenkét csapat elvegetál, elboldogtalankodna több is. És itt jön aztán újra a cáfolhatatlan ellenérv: amikor több első osztályú csapatunk volt, eljutottunk az Eb-re vagy a vébére? Na ugye!
Rend van, fegyelem, lábujjhegyen járnak a nézők meccsre, de mintha minden, minden túl steril lenne. Kár, hogy rendeletileg nem lehet játékosokat szülni, vagy kollektív bölcsességgel legalább határozatot hozni rá. De nem, nem a rosszalkodás hiányzik, inkább a szurkoló és a játék. Talán a játékkal lehetne újrakezdeni.