Szüret

Végtére a csapból is az folyik, hogy a magyar gazdaság problémái orvosolhatatlanok: nemcsak rövid, hanem középtávon is.

Pedig nem, hiszen a fentiekkel szemben bőségesen lehetne érvelni. Például a visszatérő gazdasági növekedésről, a befektetői hajlandóságról, a folyamatosan csökkenő munkanélküliségi rátáról, és Magyarország egyre javuló külpiaci és hitelképességi megítélésérő – lásd: hitelminősítők –, valamint arról is, hogy egy hónapja folyamatosan értékelődik fel a mi kis forintunk. Ráadásul a lendület is kitarthat – márpedig ha felértékelik egy ország devizáját nemzetközi pénzpiaci szereplők, aligha kell aggódnunk.

Aki pedig annyira pesszimista, a végletekig sulykolt, a bevezetőben említett „tételek” miatt, hogy legszívesebben a Dunába ugrana, inkább öntsön tiszta vizet a pohárba!

Tény, hogy a nyugat-európai átlagoz képest alacsonyak a hazai fizetések. Viszont a magyar munkavállalók nem a harmadik Orbán-kormány óta szenvednek ettől, hanem évtizedes, sőt évszázados lemaradásunk a probléma. Nem árt fejben tartani azt sem, hogy pont a polgári-jobboldali kormányok sajátossága, hogy ott, ahol tudnak, beavatkoznak. Az idősebb generációk emlékezhetnek még az Antall-kormány intézkedé­seire – közalkalmazotti-, a köztisztviselői szférában és bírósági dolgozók fizetésének rendbetétele, a minimálbér bevezetése –, de arra is, hogy az Orbán-kormány(ok) erre rálicitáltak például az életpályamodellekkel, a honvéd- és rendőrfizetések megemelésével, vagy éppen a minimálbér folyamatos, alkalmanként drasztikus növelésével. Nem beszélve a számos családi- és adókedvezményről, vagy éppen a munkahelymegtartó programról, amely ugyancsak javítja a bérdinamikát.

Természetesen nekünk ez sem elég: hiába a kimutathatóan magas bérnövekmény, ha a fizetésünket rendre az osztrák keresetekkel hasonlítjuk össze. Cseppet sem mellesleg: Ausztria az Európai Unió harmadik leggazdagabb országa, és az éves teljesítménye, kibocsátása több mint háromszor nagyobb mint Magyarországé. Javaslom, hogy rögzítsük: a Lajtán túl azért nagyobbak a keresetek, mert többet termelnek, amiből többet is lehet visszaosztani. De ilyen tekintetben sem lehetünk teljesen pesszimisták: 1989–1990-ben a fejlett nyugat-európai termelési érték harminc százalékát produkáltuk, jelenleg ez a mutató megközelíti a hetven százalékot. Ahhoz, hogy valaha is beérjük a sógorok „havi fixét”, szükséges minimum megkétszerezni a nemzetgazdaság teljesítményét. Ám akkor, amikor Orbán Viktor vagy Matolcsy György ezt vizionálja, beindul a túloldalról a károgás: úgysem vagyunk képesek a magasabb növekedésre, kár ezt erőltetni. Holott pont a konzervatív kormányok tudtak az átlagtól nagyobb gyarapodást felmutatni.

Ami pedig az elvándorlást illeti, ugyancsak tény, hogy százezrek dolgoznak Nyugat-Európában. Azonban a számunkra oly fontos munkaerő-piac (Ausztria, Németország, skandináv államok) felszabadítása pont akkora tehető, amikor a második Orbán-kormány megkezdte ténykedését. Hát persze, hogy a korábbi balliberális érában nem lehetett azt mérni, hogy százezrek vállalnak munkát a Lajtán túl! Szó se róla, vissza kell csábítani az odaát dolgozókat, hiszen rájuk elsősorban itt van szükség.

Munkaerőhiány? Tény, hogy bizonyos ágazatokban ez már komoly dilemma, ugyanakkor ez leginkább a fejlett hazai térségekre jellemző, Kelet- és Dél-Magyarországon pedig teljesen más a helyzet. A gond 2012 óta van jelen: azóta csökken a munkanélküliség, valamint a magához tért magyar gazdaság egyes területei azzal szembesülnek, hogy nincs elég foglalkoztatható személy. Miközben ezt a problémát meg kell oldani, azért a balliberális éra képviselői szívesen cserélnének ezzel a helyzettel. Ha emlékezetünk nem csal, államcsőd-közeli helyzetben voltunk 2008 őszén: ezt 2009-ben hatalmas gazdasági visszaesés és magas munkanélküliség „követte”. Most pedig arról értekezünk, hogy a Merci kecskeméti fejlesztéséhez lesz-e elegendő ember.

Nézzük a romló versenyképesség témakörét. A World Economic Forum legújabb listája szerint tavalyi helyezésünkhöz képest romlottunk. Beindult hát az örvendezés a túloldalon, holott pont a Világgazdasági Fórum összeállítása múlik leginkább szubjektív tényezőkön. A helyezésben csak harminc százalékot tesz ki a tényleges statisztika (gazdasági növekedés, költségvetés állapota, munkanélküliségi ráta, pénzügyeink alakulása), a további, hetven százalékos rész cégvezetők megkérdezésén alapul. Kis túlzással: ha például a mozambiki menedzserek optimistábbak magyar társaiknál, máris előkelőbb az afrikaiak megítélése. Akkor persze nem ajvékolt senki, amikor a svájci International Institute for Management Development 2016-ra vonatkozó, hatvanegy országot rangsoroló versenyképességi listáján hazánkat két hellyel feljebb tolta a tavalyi rangsorhoz képest. Legfeljebb duzzogva mormolták balliberális barátaink, hogy diktatúra ide, diktatúra oda, versenyképesebb lett Magyarország.

Természetesen a teljesség igénye nélkül állítható, hogy akadnak kritikus pontjai a nagypolitikának és a nemzetgazdaságnak is. De a rögvalóság mégis az, hogy fejlődési szakaszba érkeztünk, amelyre nyilvánvalóan új forgatókönyvet kell készíteni. Remélhetőleg az őszi gazdaságélénkítő program már ennek a szerkezetét, és az érdemi intézkedéseket is tartalmazni fogja.

Addig pedig csak „szüreteljenek” balliberális barátaink. Úgy fest, a szaktudásuk nélkül is elboldogulunk.