Szun Vu Kung új lázadása

Most éppen a hőséget, az agysorvasztó panelmindennapokat. Aludni kilátástalan, gondolkodni önpusztító. Talán a dinnye, a hűtőben vacogó édes álom segíthet, gondolom, már amennyire egyáltalán sikerül gondolkodnom.

Másodosztályú édességű. Szó nincs holmi mázos szóval ígért mézes léről, de azért hideg legalább. És érdekes, a kacsnál, ahol tulajdonképpen kapja a gyökérzettől a „kakaót”, egyenesen pocsék. Brrr. Hát hogy van ez, így, a rigorózus természetben, itt nincs sikkasztás, korrupció, egy jól nevelt dinnyének a bemenetnél eszébe sem jut, hogy megcsapolja az érkező energiát vagy elzárja a gázcsapot? Nem, nem. Ez itt, kérem, ismeretlen, itt – még ha téved is olykor-olykor az Úr vagy a természet – mindent szigorú törvények igazgatnak. Mint ahogyan nálunk, embereknél is ez bevett gyakorlat lenne, de mégis, talán mi vagyunk az egyetlen hibapont. A Teremtő tévedése.

Élhetnénk ugyan a nyugodt, megszokott életünket, békésen vernénk az asszonyt, cincálnánk a gyereket, néhanap leinnák magunkat alaposan, de nem, mi nem férünk a bőrünkbe. Nekünk semmi nem elég, nekünk folyton több kell, kitaláltuk, hogy növekedés nélkül megáll az élet, és ehhez tartjuk is magunkat. Folyvást növekszik minden – csupán a bérek nem akarnak –, fű, fa, virág, a nemzetgazdaság, a dzsídípí, az adósságállomány, a multik, és permanensen nő bennünk az öntudat, csak közben a lelkünk zsugorodik. Pedig nincs már munkaverseny, és a békeharc is eltűnt, vagy inkább a hivatásos-hangos aktivisták kezében összpontosul.

Ha jó, ha nem jó, így megy ez. Másként persze meglehet, hogy még mindig a kőbaltánál tartanánk, azt ugyan nem tudni, boldogtalanabb volt-e akkoriban az emberiség. Osztályharc nem volt, annyi bizonyos, mint ahogyan árleszállítás sem a Tescóban, s ősünk nem géemózott, nem irtotta a bálnákat, de nem is gyűjthette a kóláskupakokat, és nem szavazhatott esemesben az eurovíziós dalfesztiválon. Nem. Igaz, nem is lőtték halomra a tengerparton, nem lopták el ügyes bankárok a pénzét, és nem kellett választania Gyurcsány, Maczó Ágnes vagy Orbán között. És persze nem döglött meg árnyékban az ötven fokban, mert ahol annyi volt, arra nem népvándorolt.

Most meg – miután butaságból, önteltségből,kapzsiságból, soha ki nem elégülő és elégíthető haszonvágyból – alaposan belerondított a természet rendjébe, és nem akarja érteni, hogy a teremtésben éppen ő a hibapont. Miatta önt ki a tenger, szakad rá az ég a földre, miatta fő saját levében a bolygó minden lakója. És persze lázad ellene, és nem érti, hogy éppen a saját korábbi lázadásai ellen teszi.
Mint amikor Szabó Lőrinc majomkirálya, a rettegett Szun Vu Kung mindenkit lemészárolt, lázadt Buddha ellen – miután „megtanult minden emberfölötti varázst és titkos bölcsességeket… szívében mégis fenevad maradt” –, magának követelve a trónt.

Na, mi is elszemtelenedtünk, nap mint nap egyszerűen belekötünk a világmindenség gépezetébe. Buddha hamar letörte Szun Vu Kung gyarló forradalmát, azt mondta neki, ha ki tud törni tenyeréből, övé minden, még a jackpot is. Gyerekjáték, gondolta a majmok királya, és repült, repült mámorosan, s „a Végső Űr határán egyszerre csak öt roppant oszlopot látott, amely minden világok végén vörösen az ég felé lobogott”. Felírta hát nevét az egyikre: Itt járt Szun Vu Kung, majd „s mert a szükség rájött, egy másik oszloptövébe még egyebet is csinált”. Aztán diadallal visszaszáguldott, követelte a trónt, de Buddha megállította: „Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből? Nézz ide, nézd középső ujjamat: »Itt járt Szun Vu Kung…« – itt van, ezt te írtad, s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt!”

Hát itt vagyunk, így élünk-halunk mi, senkik, önmagunk ellenségei, álszalonlázadók. És súlyos álmainkban pocakos bankókötegek és savanyú dinnyehéjak úsznak egészen az összemocskolt világtengerig.