Szonáta fúróra

Átjárja a lelket is, s olyan lehet már a ház fala, mint az ementáli sajt.

És hát a mester. A mester az nem silány koca, mihaszna kontár. Nem. Alapos ember lehet. És egyenesen művész. Aranykezű, istenáldotta tehetség. A fúrás Paganinije. Jönnek a finom pianók, majd a mogorva crescendók. És a futamainak ívük van, lehet hallani, amint elindul a fúró, és aztán eljut valahová. Valahová, de az még nem a végállomás. Nem bizony, mert ez az áldott kezű majszter még levegőt sem vesz, nem eszik, nem iszik – gondolom, nem is alszik –, csak fúr, fúr, belemámorosodva önnön művészetének nagyságába.

Hát így létezünk egy ideje, mintha nem is egy óbudai panelban élnénk, hanem a Landler Jenő fűtőházban főműszak idején. Tényleg már csak a füst hiányzik meg a szocialista brigád felirat. Hogy meddig megy ez így, meddig lehet bírni, nem tudom, talán a Gondnokúrbácsit kellene kérdezni, de hát az szinte felérne egy besúgással. Feljelentéssel. És ebben a zajban meddig ér az ember panasza? Tévézni nem lehet, olvasni képtelenség, alvás este nyolc előtt kizárva.

Hát ülünk, nézünk és hallgatunk inkább, no meg verjük a gyereket – gyerek van, kezünk van, időnk van, valahol csak le kell vezetni a feszültséget –, a fúrástól meg úgysem hallatszik a csatazaj. Aztán mégis összefutok Gondnokúrbácsival, aki hivatalos közeg mivolta ellenére cseppet sem tud többet nálam. Hogy mit csinál egy gondnok, amikor nem gondnokol, nem tudom, de a mienk csak találgat. Velem együtt. Azt mondja például, lehet, hogy villamosítanak, fúrják a csövek helyét, bizony, az időigényes. Na jó, jó, mondom neki, ennyi idő alatt Lenin villamosította a teljes Szovjetuniót. Hogy a mi villamosításunk mikor fejeződik be, egyikőnk sem tudja, abban persze megegyezünk, hogy piszok nehéz így létezni, s jobb, ha a szomszédos parkba vagy a piacra emigrál az ember.

Este családi nagytanácsot tartunk, alig értjük egymás szavát, ráadásul – nem elég a magunk baja – még csengetnek is. A Gondnokúrbácsi kér kétszázszor elnézést a zavarásért, de azt mondja, hogy mint az eposzokban a felmentő sereg, jó hírrel érkezett. Vége. Végre vége. Még néhány futam a fúrón, s reggelre elmúlik minden, mint egy rossz álom, majd meglátom, rózsaszín hajnal kél ki a ködből. Na, hála istennek. Beszélne még, de tolom kifelé, hiszen alig hallani valamit mondandójából – bár a jó hír halkan is meghallgatandó –, végül csak azt szűröm le: itt a megváltás, derűs reggelre ébredünk.

Reggel fúrnak. Változatlanul. De már két irányból jön a hang.