Szomorú végjáték

Ahogy elkezdődött: 1918. november 8-án az ideiglenes csehszlovák kormány parancsára cseh katonai alakulatok átlépték a demarkációs határt a Vág folyónál Trencsén és Nagyszombat között. November 15-én a magyar csapatok Pozsony térségében visszanyomták a cseheket. December 3-án az antanthatalmak katonai missziója jegyzékben követelte a Felvidék kiürítését és átadását Csehszlovákiának. Az új határ a Duna és az Ipoly folyó, Rimaszombat, az Ung torkolata és Uzsok lett. December 26-án a csehek bevonultak Eperjesre, 29-én Kassára. Csehszlovák alakulatok vonultak be Pozsonyba, az egykor volt magyar fővárosba, 1919. január elsején. Az akkor tizennyolc éves nagyanyám ott állt a Duna-parton a néma tömegben, amikor a cseh katonák teherautóval, drótkötéllel lerántották a talapzatáról Mária Terézia királynő lovas szobrát, Fadrusz János remekművét. Sötétedés után a pozsonyi polgárok összegyűjtötték és jól elrejtették a kisebb-nagyobb fehérmárvány-darabokat.

A versailles-i békeszerződés életbe lépésekor, 1920. június 4-én, hivatalosan Csehszlovákia birtokába került a magyarok és szlovákok lakta Felvidék. Az akkor még királyi Magyarországtól elszakított terület össznépessége három és fél millió volt, amiből egymillió-hetvenkétezren voltak magyar ajkúak. A volt állami tisztviselők, fegyveres testületek hivatásos tisztjei áttelepültek magyar területre. Dédapám, Edelmayer János őrnagy, Pozsony város volt térparancsnoka nemsokára egy szerény, egyszobás házban találta magát Pestszentlőrincen, a feleségével és öt gyermekével. A volt magyar tisztviselők nagy része átköltözött az akkori, nyomorba süllyedt anyaországba. Anyai nagyanyám hét gyermeket szült, akiktől azután tizenhárom unoka jött világra. Apai nagyanyámnak négy gyermeke volt és öt unokája. Összesen tizenkilencen tartoztunk egy nemzedékhez.

A magyar kormány rendkívüli miniszteri tanácsa 1938. október 8-án tárgyalt az akkori „csehszlovák helyzetről”. Kimondta, hogy a szlovák országrészhez tartozó területeket „nem történelmi, hanem etnikai alapon” visszaköveteli. Pozsony válaszul autonómiát ajánlott fel a magyarok lakta országrészekre. A tárgyalások megszakadtak, végül november 5-én megkezdődött a Magyar Királyi Honvédség csapatainak bevonulása a Felvidékre és Kárpátaljára. A visszaszerzett terület népességének 86,5 százaléka volt magyar, 9,8 százaléka szlovák anyanyelvű. Abban az időben hétszázezer körül volt a magyarok létszáma, tíz százalék közülük az akkor már német bábállam Csehszlovákia területén maradt.

Ahogyan folytatódott: 1945. április 5-én Csehszlovákia ideiglenes fővárosában, Kassán kihirdették a kormányprogramot. A Vörös Hadsereggel hazájába visszatért Eduárd Benes elnök tizenhat fejezetből álló dekrétumának három pontja kimondta az országban élő magyar kisebbség jogfosztását, vagyonelkobzását és külföldre történő kitelepítését. Az 1946-47. évi intézkedések során összesen hetvenhatezer magyart deportáltak Magyarországba, hatvanezer főt munkára Cseh- és Morvaországba; további háromszázhuszonhétezer magyar ajkú személyt hatóságilag szlováknak nyilvánítottak. Párizsban 1947. február 10-én aláírták a békeszerződést Magyarországgal a szövetséges hatalmak, hivatalosan is visszaállt az 1938. évi első bécsi döntés előtti állapot Csehszlovákiával. Miközben a győztesek harmincmillió amerikai dollár jóvátételre kötelezték Budapestet, a felvidéki, iskolaköteles korú gyermekek 1945-től 1949-ig nem tanulhattak magyarul. Nem volt elegendő szlovák nyelvű tanítójuk sem, négy évig nem tanulhattak a magyar kisdiákok.

Az 1970-ben lezajlott csehszlovákiai népszámláláskor összesen ötszázharmincháromezer magyar nemzetiségű lakost írtak össze a két országrészben. Ez a lélekszám 1991-ig ötszázhatvanhétezerre emelkedett, majd apadni kezdett. Húsz évvel később, 2011-ben már csak négyszázötvennyolcezer magyar ajkú személyt számláltak, akik közül – egy új kategória szerint – nyilvánosan háromszázkilencvenegyezren használják az anyanyelvüket. Az újsütetű Szlovák Köztársaságban együtt élő többség és a magyarok közötti arány 1961-ben 87,6:12,4 volt, ami ötven év elmúltával 91,5:8,5-re romlott.

Az 1970-es évektől – az 1968-as felfordulás tanulságaitól megvilágosodva – egy új korosztály lépett színre a felvidéki közéletben. Duray Miklós: Kutyaszorító (1983) és Janics Kálmán: A hontalanság évei (1878) című könyvei, majd az 1990 után egyre másra megjelent magyar nemzetpolitikai és szociográfiai munkák felpaprikázták, később azonban lenyugtatták a tót nacionalistákat. Számukra a magyar könyvek nem veszélyesek. Ahogy az olvasóik sem. A biológiai túlélés, és reprodukáló verseny – az 1920-as, majd az 1950-es és 70-es évek irányelveit másolva – az anyaméhekben dőlt el a két nép között. Statisztikai adatok szerint, a többségi szlovák régiókban már átlag 2,7, amíg a kisebbségi magyar vidékeken 1,4 százalékos a születési ráta. Ahogy végződhet: a legutóbbi években ijesztően felgyorsult a magyarok fogyatkozása (főként vidéken), és a beolvadása (a többnyire városi) szláv többségbe. A 2015-ös rész-népszámlálás szerint négyszázezer alá esett a lélekszámuk, ebben benne van a külföldön dolgozó, letelepedni szándékozó lakosok száma is. Ez a népesség kisebb, mint Budapest három nagy kerületének összlakossága együtt.

Olvasható az interneten egy megdöbbentő riport Tudósítás a magyar Titanicról címmel. A Nyitra város közelében található, tősgyökeres Árpád-kori Zobor vidék tizenhárom települése magyar szemmel nézve „halálközeli állapotba” került. Jegyezzük meg a Béd, Menyhe, Csitár, Geszte, Gímes, Gerencsér, Kolon, Pográny, Zsére, Lédec, Alsóbodok, Egerszeg és Vicsapáti falvak nevét az utókornak! Az 1910. évi cenzus idejében még kilencven százalékban magyar ajkú települések lélekszáma 2011-re átlag negyven százalékra csökkent. Nyitra magyar népessége ötven százalékról 1,8 százalékra esett vissza száz év alatt. A járás hét iskolájában az idei évben összesen tizenegy magyar gyermek tanul. Ennyi!