Színe és visszája

Jót derültem azon, hogy kisebbfajta diplomáciai botrányt okozott Szerbia és Horvátország között, hogy az előbbi állam hatóságai őrizetbe vettek egy Zdravko Hlobik nevű horvát állampolgárt – vélhetően tévedésből. A hírügynökségi jelentések szerint ugyanis egy azonos nevű férfi huszonnégy évvel ezelőtt, még 1992-ben, az eszelős délszláv polgárháborúk hevében, a gyilkos őrületben arra készült, hogy Szerbiában felrobbant egy hidat, őt azonban még akkor letartóztatták.

Csak hát az elfogatóparancsot – amit terrorizmus vádjával adtak ki ellene – nem jutott eszébe visszavonni/visszavonatni senkinek. Minek is tétlenkedtek volna ezzel az ezer más dolguk közepette az egyenruhások, ha egyszer a gyanúsítottat már úgyis őrizetbe vették. Megy minden szépen és előzékenyen a maga útján, s teszi ezt épp a legmegfelelőbb kerékvágásban, felesleges volna hát beleszólni ebbe… Csak hát arra nem gondolt akkoriban még (meg azóta sem…) senki, hogy jönnek még más idők is az exjugoszláv térségben, egyszer majd elhallgatnak talán a fegyverek, és felülkerekedik a józan ész. S ezért most Hlobik egy teljes ártatlan – és ártalmatlan! – névrokona került a rács mögé.

Andrej Penkovic, a jobboldali horvát kormánypárt, a Horvát Demokratikus Közösség elnöke sietett is gyorsan nyilatkozni a sajtónak: Zágráb nem engedheti meg többé, hogy Belgrád folyamatosan provokáljon. S milyen igaza van!

Saját esetem jut erről az eszembe, amikor néhány évvel ezelőtt éppen Szerbiába utaztam, s a határon, amikor a papírjaimat átadtam, a magyar útlevélkezelő felvont szemöldökkel rám nézett:
– Hol született maga?
Megmondtam, hogy hol.
Őszintén. Köntörfalazás nélkül.

– Nagy szerencséje, mert egy ugyanilyen nevű ellen körözés van érvényben, csak ő Székesfehérváron született – dünnyögte a bajsza alatt.

Visszaadta a papírjaimat, s én – mintha mi sem történt volna – felsóhajtva, fellélegezve továbbhajtottam.
De ha most arra gondolok, hogy akkor nyugodt lélekkel elvihettek volna akár engem is bilincsbe verve, egy kicsit valóban meghűl bennem a vér. Több év után is… S történik mindez, miközben azt hallom a hírekben, hogy itthon, a magyar parlamentben nem változtattak a külföldön élő, hazai bejelentett lakcímmel rendelkező magyar állampolgárok választási – s ezzel együtt: népszavazási – részvételének szabályain a kvótareferendum előtt. Persze, nem is kellett volna, ez csak a Jobbik bohóckodása, amire persze a – szövetséges! – szocialisták is rájátszottak, az LMP meg vígan asszisztál hozzá.

A horvát Zdravko Hlobik pedig – mindkettő – jelentéktelen figura, egyébként nem is foglalkoznánk vele (velük…), ha az eset nem illene diplomáciai bohózatokba. A gondot csak az okozza, hogy a két országban, Szerbiában és Horvátországban még mindig másként értékelik a kilencvenes évek eseményeit, így a hídrobbantásra készülő férfiút a horvátok hősként ünneplik, a szerbek pedig terroristaként beszélnek róla. Nem tudom, hogy belátható időn belül eljön-e egyáltalán az a pillanat, amikor a véleményeket „kiegyenlítik”, de amíg ez nem történik meg, addig nem mondhatjuk el azt sem, hogy a régióban nyugalom van. Hiszen a múltat lezárni és a jelenben élni, no meg rendezni végre közös dolgaikat, ez lenne a vezetők munkája, és ez „nem is kevés”.