Száz év sötét ügyei

Az Egyesült Államokban – amely addig nem vett részt fegyverrel a világháborúban – április 6-án hadba lépett az antant oldalán. Az előzményekhez tartozik, hogy 1915. május 7-én egy német torpedónaszád elsüllyesztette a brit Lusitania óceánjárót, 1201 embert – utast és személyzetet – nyelt el fényes nappal a tenger, nyolc mérföldnyire az ír partoktól. Kiderült: katonai eszközöket és lőgyapotot dugtak el a hajó rakterében, ami annulálta az Államok semlegességi státusát. A Lusitania húsz perc alatt lezajlott tragédiáját a robbanóanyag vízzel egyesülése okozta.

Amerikának 699 nap kellett ahhoz, hogy megfontolja, hadat üzenjen-e Németországnak. Nem kapkodta el a döntést, kivárta, amíg elérkezik a háború végjátszmája. Ötven évre titkosították a New Yorkban lefolytatott bírósági eljárás iratait. Rómában 1918. április 8-án az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségi képviselői már saját országot követeltek, amit május 29-én az Egyesült Államok helyeslőleg tudomásul vett. Már szeptember 15-én New Yorkban tanácskoztak a román, cseh, szlovák, lengyel és délszláv küldöttek Ausztria–Magyarország jövőbeli sorsáról. Wilson – a fő győztes – dokumentumpapíron ígérte meg a minden ország számára méltányos döntést, a versailles-i békeszerződés mégis Trianon lett!

Európa első összeomlásának fő haszonélvezője az Egyesült Államok volt. Kivette jussát az óriási német jóvátételből, de nem volt finnyás a győztes orosz, majd a szovjet állam hozzáférhető javai iránt sem. Egy jellegzetes tőzsdecápa, Armand Hammer – a szabadelvű Amerika törvényeit gátlástalanul kijátszó, orosz–zsidó származású vállalkozó – olcsó minőségű lisztet exportált az 1930-as évek elején a sok millió (!) éhező ukránnak, orosznak, akiktől Sztálin elvette a gabonatermést, és minden más élelmet. A good man – az Occidental Petroleum és más óriáscégek tulajdonosa – a szállítmány fejében drága gyógyszer-alapanyagokhoz, ritka fémekhez, olcsó aranyhoz és mesés műtárgyakhoz jutott. Hammer számos kommunista barátja közé tartozott Lenin, Tito, Castro, Kádár János és Aczél elvtárs. „Arm and Hammer” 1990-ben halt meg.

Az Egyesült Államok 1943-ban mérhetetlen mennyiségű teherjárművet, fegyvert és konzervet szállított a szovjet Vörös Hadsereg számára az északi murmanszki és az iráni útvonalon. A küldemény eredetét igyekezett titkolni a tömeggyilkos Sztálin, Roosevelt elnök bajtársa. Ugyancsak „diszkrét ügy” volt a világháború végén kegyelem fejében Amerikába átmenekített német mérnökök, tudósok, feltalálók százainak „kényszermunkája”, amelynek sikere később űrutazásokkal, a Holdra szállással és az Egyesült Államok máig tartó technológiai fölényével kamatozott.

Az Újvilágba még a háború előtt emigrált európai tudósok csapata, Einstein, Oppenheimer, Heisenberg, Szilárd Leó, Teller Ede és mások a náci világrendtől való félelmükben megalkották a világot elpusztítani is képes atomfegyvert (Manhattan-terv). A német fegyverletétel után egy hónappal, 1945. augusztus 6-án az US Air Force B–17-es gépéből kioldott, Little Boy nevű világelső atombomba felrobbanása Hirosima fölött összességében száznegyvenezer ember halálát követelte. És akkor Nagaszaki még hátravolt.

A második világháború után a négy győztes hatalom közül csak Amerika és a Szovjetunió maradt vezető helyzetben. A két szuperhatalom – Európa kettéosztása után – Délkelet-Ázsia jövőjét is „lezsugázta” egymás között. Japán kapitulálását és Mandzsúriából való kisöprését követően a Koreai-félszigeten északon a ruszkik, délen a jenkik vették át a hatalmat. A világháború végére kommunistává lett Kína nagy erővel beavatkozott Washington és Moszkva dolgába, amire válaszként a Nyugat 1950-ben – az ENSZ „védőernyője” alatt – hadat indított Észak-Korea ellen. Három évig tartott az öldöklés, amelyben a két Korea összesen 340 ezer halottat és 303 ezer sebesültet, százezer eltűnt és 374 ezer civil áldozatot veszített; az amerikaiak 33 686 embere esett el harcban. Úgy lerombolták az északi országrészt, hogy Rusk külügyminiszter azt mondta: nincs több bombázni való!

Sokban emlékeztet a koreai háborúra az Amerika és a kommunizmus közötti viszályban gyökerező vietnami „kaland”. Moszkva szemét csípni kezdte, hogy Washington elorozza előle a korábbi francia gyarmatok – Kambodzsa, Laosz és Tonkin/Vietnam – pozícióit és kifogyhatatlan kaucsukkészletét. Az 1954-ig tartó „gumi- háború” végétől kezdve nyomultak az oroszok északról délnek, hogy előzzék Washington (és Peking) gazdasági térnyerését. Válaszul az Egyesült Államok 1964. augusztus 4-én megkezdte Vietnam több mint nyolc évig tartó bombázását.

A világ vezető országává izmosodott Amerika békeidőben még csak helytállt e tisztében, azonban fegyveres konfliktusokba, háborúkba keveredve egymás után csődöt mondott. Végül 1973. január 15-én Nixon elnök leállította a bombázásokat. Becslések szerint nyolcszázezer és hárommillió között volt a háború vietnami áldozatainak száma, a Washington szívében felállított fekete gránit emlékfalba vésve pedig 58 191 elesett amerikai katona neve olvasható.

Az 1956-os a magyarországi felkelés idején a Washington által fenntartott müncheni Szabad Európa Rádió gyors segítséget ígérve áltatta Nagy Imrét és társait – valamint a harcoló „pesti srácokat” –, miközben az akkor éppen a második elnökségére készülő Eisenhower megnyugtatta Hruscsovot: Amerikának nem fűződik érdeke beavatkozni a „magyar ügybe”. A gyilkos terror elől Nyugatra – elsősorban az Egyesült Államokba – menekült több százezer magyar emigráns tanult, jól képzett része újabb „hozzáadott szellemi értékkel” járult hozzá Amerika 20. századi rapid fejlődéséhez.

Washington az 1950-es évek végétől az 1980-as évekig távol tartotta magát a Budapest és Moszkva közötti politikától. Szinte csak a prímás-érsek Mindszenty bíboros ügye vert fel némi port. Az 1980-as évek vége felé azonban mégis megjelentek az Államok érdekei a lebomló szovjet rendszer átalakításában. Mark Palmer amerikai nagykövet majd’ mindig ott ült a régi – és a rendszerváltó – politikusok asztalánál, ott volt az újsütetű pártok alapításánál. Közreműködött az utódpárt MSZP fehérre mosásában és a kommunista gyökerű liberális ellenzék „feltőkésítésében”. Ennek következménye az 1994-ben történt súlyos választási fordulat, és a szabad demokraták azóta tartó kártevése a közéletben. Mi sem bizonyította jobban Amerika beavatkozását, mint hogy az ideiglenes külügyi ügyvivő, Goodfriend 2015-ben jelenlétével támogatta a radikális baloldal durva tüntetéseit a nemzeti kormány ellen. Huszonöt évvel a rendszerváltozás után…

Kereken száz évvel Wilson elnök füstbe ment terve után. De 2017. január 20. óta új elnöke van az Egyesült Államoknak: Donald Trump. A gazdag republikánus-konzervatív politikus kemény – és okos –küzdelemben legyőzte a züllött, lumpen-liberális „demokratákat”. Sok sikert és erőt, bölcs döntéseket kívánunk neki!