Szamuely-induló (2.)

A páros számozású, kertes házakban többnyire régi, neves családok és polgári egzisztenciák – volt kúriai bíró, művészettörténész, fürdőfőorvos, festőművész, főállatorvos és egykori katonatiszt – éltek, középosztálybeli alkalmazottak, tisztviselők, kisiparosok laktak. Egészen másféle, máshonnan idekerült emberek laktak a páratlan oldal 1944–45-ben elhagyott házaiban. Ők elvtársnak szólították egymást még családon belül is. Nekünk, a már nagyobb gyerekeknek meg lett mondva: nem szabad olyasmiről beszélnetek az ő gyerekeikkel, amit itthon hallotok! Ez tabu volt.

A kétemeletes egykori Goldberger- villa öt-hat lakásában a volt legfőbb ügyész, volt ÁVH–s tábornok, rendőr alezredes, újságíró, szociológus és a családjaik laktak. Szürke Pobjeda, csillogó, világoskék Volga autó hozta-vitte a névről is jól ismert főelvtársakat; egy időben – 1957-től a ’60-as évek elejéig fakabátos rendőr posztolt a házuk utcai bejárata mellett. Mi sem volt jellemzőbb a fajtájukra, mint hogy amikor a főügyészt és családját 1956. október 25-én hajnalban evakuálták a szovjet Kárpátaljára, a legkisebb gyermeket a szomszéd ház szakácsnéjára hagyták. Másnap fél teherautónyi lőszert, és hozzá tartozó fegyvereket találtak a házban, és vittek el a műegyetemi nemzetőrök.

Nem sokkal november 4. után visszajöttek a bátor „szochazások”. Teltek-múltak az évek, ’59-ben iskolaérett lettem; és még szigorúbban meg lett mondva, hogy semmiféle politikáról nem szabad beszélni a gyerekeikkel. Átkozottul rossz, elkényeztetett, neveletlen suttyók voltak, mocskos szájúak, követelőzők, a játékban sportszerűtlenek. Ha focizás közben véletlenül megrúgtuk őket, ordítva „rohadt fasisztáztak” minket. Olykor az apám, máskor egy másik családfő beszélt az apjukkal, hogy ne engedje durván mocskolódni, gyalázkodni a fiait.

A Köbölkút utcai általános iskola felső tagozatában 1963-tól már nem történtek ilyen durvaságok. Az idő múlása elsimítja a haragot, az idegenséget. Már hetedik osztályos voltam, amikor – mint a Szamuely Tibor 1919-es népbiztosról elnevezett tanintézmény egyik diák riportere – negyedmagammal együtt meglátogattuk a közel fél évszázada özvegy Szamuely nénit. Nem messze, a Bocskai úton lakott egy harmadik emeleti lakásban, jókora hordtáskában cipeltük fel a szalagos magnetofont az úttörővezető Juhász bácsival. Az elvtársnőnél piszok, és olyan rossz szag uralkodott, amilyet a legjobban utáltam. A kosztól ragadó dohányzóasztalra tett mikrofon közelében végig fütyült a vénasszony – bocsánat!, a Szamuely Tibor úttörőcsapat zászlóanyja – hallókészüléke. Amikor kérdeztünk tőle valamit, mindig azzal kezdte: „Szamuely elvtárs 1919-ben elrepült Lenin elvtárshoz Moszkvába…”. Mást alig tudott elmondani. A köztünk volt görög emigráns fiú – ma egyetemi tanár – a kínos csöndben váratlanul megkérdezte: merre van a vécé? Hasunkat fogtuk a röhögéstől, úgy, hogy tényleg ki kellett mennünk. Osztályfőnöki intő lett a riportmunkánk „jutalma”.

Eközben Targonci testnevelő tanár és kiképzőtiszt elvtárs tovább gyakoroltatta a 6–8. osztályos fiúkkal a seprűnyeles díszmenetet a vörös salakos pályán. Számára a testi, szellemi és érzelmi nevelés a parancsolásból állt. Ha kövér volt valamelyik srác, elküldte a pálya szélére füvet gyomlálni sportolás helyett, az ügyetlen fiúkat „sírkő jánosnak” gúnyolta. Százszor is elhangzott, amire végre kiderült a rejtelmes név kiléte: Targó a Farkasréti temető mellett lakott, az egyik ottani sírköves cégtáblájáról tulajdonította el a viccesnek tartott nevet.

Szigorú titok őrzött egy, a Targoncival megtörtént eset, amely egy jól informált szülő révén mégis kitudódott a „Köböl” környékén: valakik alaposan helybenhagyták az este motorkerékpárjával hazafelé tartó, álsportembert. Négyen-öten vártak rá a sötét Érdi útnál, mind 18–20 év közötti fickók – köztük egy színművészhallgató is –, hogy jól elpáholják. A megszolgált verés oka a 7. osztályos, vagány Úri Jóska fizikai gyötrése volt, ami ellen fellázadt a fiú. Kapott egy pár kézcsavarást, kemény kokit a fejére. Tény, hogy Targó atya egy ideig sötét napszemüveget hordott, és begipszelt karral járkált a tornateremben, szótlanul.

Egy másik, híressé vált esete már mérlegelésre kényszerítette a diákverő tanárt. Mégis rossz lóra tett, amikor egy korosztályos sportversenyen elkezdte seprűnyélpuskával ösztökélni az amúgy is öntörvényű Kútásó Pistát. Aki erre felbőszült, visszatámadt rá, kicsavarta a botot a kezéből, és válogatatlan szavakkal küldte el meleg helyre. Bedühödött a Targó is, dulakodni kezdtek, majd amikor az áldozat az alsó udvar kocsibejárata felé futott, utánarohant és földre teperte. A dolog visszaütött a tartalékos kiképzőre – de még a Szamuely-iskola vezetésére is –, mivel a Kútásó fiúk apja akkor már egész magas rangú rendőrtiszt volt, és ő is elküldte Targonci elvtársat a fia által megnevezett helyre.

Azon a kedden, 1967. június 6-án, tanévzáró ünnepségre gyülekeztek az iskola tanulói és tanárai a fölső sportpálya alatti sétálóudvaron. Az nagyobb területű térség volt, mint a kézilabdapálya; a nagyszünetben, lyukas órán ott volt szabad focizni. Télen meg korcsolyázni, ha a gondnok Bujtó Feri bácsi jeget csinált a locsolóslaggal.

Ezúttal szép nyári időben történt az alábbi esemény. A szülők és hozzátartozók, barátok akkor még nem vehettek részt a nebulók legboldogabb ünnepnapján. A Szamuely-induló kihangosított felvétele kezdte az évzárót, az intézmény és az úttörőcsapat aktuális vezetője elmondta a jól ismert beszédet. Utána elkezdődött a jó eredményt elért tanulók munkájának elismerése. A kisebbek dicsérő okleveleinek kiosztása után a búcsúzó nyolcadikosok következtek az eredményhirdetéssel, ami újabb, talán azóta is példátlan botránnyal végződött.

A Köbölkút utcai iskolában ének-zene tagozatos osztály működött a ’60-as évek óta az alapfokú oktatás dacára is magas színvonalon; később már a régieknél jobb képességű tanárokkal. Év végén külön kategóriában ismerték el a legsikeresebb tanítványok munkáját oklevéllel és ajándékkal. Az első díjat aznap egy, azóta rég elfelejtett nevű, kádercsaládból származó végzős diák kapta; az emelvény második fokára a klarinétos Berkes Kálmán léphetett fel. Amikor a hivatalos személyek közül valaki átadta neki a második díjas oklevelet, mindenki szeme láttára széttépte.

Berkes Kálmán 15 éves fiúként is tudta, hogy mit és miért cselekedik. A zeneművészt igazolta eddigi ötvenéves pályafutása.