Vélemény és vita
Szájháború
Francois Hollande államfő a televízió élő adásában bejelentette: „Franciaország hadban áll az Iszlám Állam terroristáival.”
Ma már a hadüzenet sem a régi. Amikor, anno 1914. június 28-án, a titkos szerb terrorista szervezethez tartozó merénylő megölte Ferenc Ferdinánd főherceget, az osztrák császár, I. Ferenc József három hétre rá ultimátumot küldött a belgrádi kormánynak. Nem kapkodta el: „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” – tudatta az elaggott uralkodó döntését a birodalom hűséges népeivel. Szavait idézve – „nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára” –, aligha latolgatta önmagával hosszasan egy háborús vereség eshetőségét (amit azután meg sem ért).
Az első világégés befejezésekor, 1918 őszén mégiscsak bő egymillióval kevesebb, frontszolgálatra behívott magyar férfi élt a mi országunkban, mint négy évvel korábban. Nem szólva a több százezernyi nyomorékról és civil áldozatról. És ne feledkezzünk meg az ugyanerre a sorsra szánt szövetséges, vagy az ellenséges halott, sebesült katonákról; amint arról sem, hogy 1849. októberben Ferenc József ugyancsak ilyen „nyugodt lelkiismerettel” küldhette halálba az első magyar felelős miniszterelnököt, az aradi tizenhármat és további, hazához hű honvédtiszteket, politikusokat.
Amennyiben megvolt a casus belli – ok vagy ürügy a fegyveres elégtételre –, az ellenfélnek nem volt más lehetősége, mint szintúgy fegyverhez nyúlni. Az osztrák trónörökös Szarajevóban történt meggyilkolása előtt a bécsi kormány számos esetben tiltakozott Belgrádnál amiatt, hogy Szerbiában szabadon robbantgatnak, gyilkolnak a „Fekete Kéz” nevű nacionalista, irredenta fegyveres csoportok, akiknek tevékenységét a szerb titkosszolgálat egyes tisztjei fedezik.
A demarsokra tehát következett az ultimátum, a szerb kormány viszonválasza Bécsnek, majd néhány nap leforgása alatt a német, orosz, francia és angol kölcsönös hadüzenet. Akármilyen őrült cselekedet volt kirobbantani az első világháborút, azt nem tagadhatjuk, hogy a hadra kelt felek betartották az ígéretüket: kölcsönösen elpusztították egymás hadseregeit, megtizedelték a békés polgárokat, tönkretették a régi városokat, középkori katedrálisokat. Majd végül az Egyesült Államok beavatkozott az európai bolond liga „meccsébe”, és megnyerte magának a háborút. A Brit Birodalom, amelyik fölött „sohasem nyugodott le a nap” Viktória királynő uralkodása idejében, a 20. század végére egy a tengerből kiálló magányos sziklaszigetnek látszik, amelyiken feltűnően sok a színes bőrű lakó.
Akárhogy is volt, a régi monarchiák még tudták, hogyan kell rendesen, választékosan hadat üzenni. Hozzájuk képest a múlt században újra megerősödő európai, és ázsiai birodalmak – szovjet, német, kínai, japán – afféle orrtúró bunkók gyülekezete, akik csak a fegyverek nyelvén tudnak egymással szót érteni. Ezt a világszerte elterjedt tahóságjárványt sikerült elkapnia a valamikor jobb sorsra érdemesnek hitt Amerikai Egyesült Államoknak is. A tengeren túli, egyedüli világhatalom már rég óta nem vacakol demarsok küldésével, hadüzenetek megfogalmazásával. A területén 1945-ben megalapított Egyesült Nemzetek Szervezete vállára nehezedve olyan döntéseket préselhet ki belőle, amilyenek csak akar; legyen az béke vagy háború kérdése.
A 2001. szeptember 11-én New York és Washington ellen végrehajtott légitámadást követően George W. Bush elnök a világ tévécsatornáin meghirdette a terrorizmus elleni világméretű harc politikáját. (Ugyanabban az évben megtagadta az elődje által 1997-ben megkötött kiotói egyezmény kötelezettségeinek végrehajtását Amerikára nézve). Bush első lépésként parancsba adta az Egyesült Államok hadseregének Afganisztán megtámadását, az al-Kaida szervezet megsemmisítését. Az akció azóta is folyamatban van, váltakozó sikerekkel és sok kudarccal. Ha valamit mégis „sikerült kiküzdenie” Bushnak az isten háta mögötti országban az a végtelenül hosszú menekültútvonal, amelyen napjainkban is ezerszámra vándorolnak a síita vallású afgán migránsok Európába.
Az elnök 2003 tavaszán háborút indított Irak ellen, a vélelmezett titkos nukleáris gyorsító üzemek, illetve atomrakéták készítésére alkalmas bázisok felszámolása céljából. Dacára az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynöksége által a helyszínen megvizsgált objektumok negatív eredményeinek, Bush hétszázötvenezer főnyi amerikai hadserege „végigszántotta” a szunnita Irakot, elfoglalta és kirabolta a fővárost, Bagdadot. Nyilvánosan kivégeztette Szaddám Huszein elnököt, s mint aki jól végezte dolgát, kivonta csapatait a feldúlt országból. Az iraki belháború azóta sem ért véget, bőven gondoskodva az afgánokéhoz hasonló menekülttömegről.
Ugorva egyet a közelmúltból a jelenbe, a rafináltan együgyű Bush elnök után a szintén nem a nagy amerikai elnökök sorába való Barack Obama elnök is megteszi a magáét a közel-keleti káosz terebélyesedéséért. Riválisai szerint „a katonai és biztonsági tanácsadók meghallgatása nélkül beavatkozik a legérzékenyebb politikai kérdésekbe, amivel csak az ISIS-t erősíti”. Három nappal a Párizsban történt tömeggyilkos támadásokat követően 2015. november 16-án Francois Hollande államfő a televízió élő adásában bejelentette: „Franciaország hadban áll az Iszlám Állam terroristáival.”
Ez jól hangzó, eltökélt és bátor hadüzenet – lehetett volna –, csakhogy már régóta jelentős létszámú francia kontingens tartózkodik a Közel-Kelet legforróbb régióiban, részt vállalva az ISIS elleni akciókban. Feltehetően bármilyen megelőző ultimátum nélkül. A bejelentés így csupán politikai utánlövés. Hollande elnök nem felejtette el hozzá fűzni azt sem, hogy országának „határaikat nem fogják lezárni, továbbra is méltósággal fogadják az Irakból és Szíriából érkező menekülteket”. Ehhez nincs mit hozzátenni.
Az első világégés befejezésekor, 1918 őszén mégiscsak bő egymillióval kevesebb, frontszolgálatra behívott magyar férfi élt a mi országunkban, mint négy évvel korábban. Nem szólva a több százezernyi nyomorékról és civil áldozatról. És ne feledkezzünk meg az ugyanerre a sorsra szánt szövetséges, vagy az ellenséges halott, sebesült katonákról; amint arról sem, hogy 1849. októberben Ferenc József ugyancsak ilyen „nyugodt lelkiismerettel” küldhette halálba az első magyar felelős miniszterelnököt, az aradi tizenhármat és további, hazához hű honvédtiszteket, politikusokat.
Amennyiben megvolt a casus belli – ok vagy ürügy a fegyveres elégtételre –, az ellenfélnek nem volt más lehetősége, mint szintúgy fegyverhez nyúlni. Az osztrák trónörökös Szarajevóban történt meggyilkolása előtt a bécsi kormány számos esetben tiltakozott Belgrádnál amiatt, hogy Szerbiában szabadon robbantgatnak, gyilkolnak a „Fekete Kéz” nevű nacionalista, irredenta fegyveres csoportok, akiknek tevékenységét a szerb titkosszolgálat egyes tisztjei fedezik.
A demarsokra tehát következett az ultimátum, a szerb kormány viszonválasza Bécsnek, majd néhány nap leforgása alatt a német, orosz, francia és angol kölcsönös hadüzenet. Akármilyen őrült cselekedet volt kirobbantani az első világháborút, azt nem tagadhatjuk, hogy a hadra kelt felek betartották az ígéretüket: kölcsönösen elpusztították egymás hadseregeit, megtizedelték a békés polgárokat, tönkretették a régi városokat, középkori katedrálisokat. Majd végül az Egyesült Államok beavatkozott az európai bolond liga „meccsébe”, és megnyerte magának a háborút. A Brit Birodalom, amelyik fölött „sohasem nyugodott le a nap” Viktória királynő uralkodása idejében, a 20. század végére egy a tengerből kiálló magányos sziklaszigetnek látszik, amelyiken feltűnően sok a színes bőrű lakó.
Akárhogy is volt, a régi monarchiák még tudták, hogyan kell rendesen, választékosan hadat üzenni. Hozzájuk képest a múlt században újra megerősödő európai, és ázsiai birodalmak – szovjet, német, kínai, japán – afféle orrtúró bunkók gyülekezete, akik csak a fegyverek nyelvén tudnak egymással szót érteni. Ezt a világszerte elterjedt tahóságjárványt sikerült elkapnia a valamikor jobb sorsra érdemesnek hitt Amerikai Egyesült Államoknak is. A tengeren túli, egyedüli világhatalom már rég óta nem vacakol demarsok küldésével, hadüzenetek megfogalmazásával. A területén 1945-ben megalapított Egyesült Nemzetek Szervezete vállára nehezedve olyan döntéseket préselhet ki belőle, amilyenek csak akar; legyen az béke vagy háború kérdése.
A 2001. szeptember 11-én New York és Washington ellen végrehajtott légitámadást követően George W. Bush elnök a világ tévécsatornáin meghirdette a terrorizmus elleni világméretű harc politikáját. (Ugyanabban az évben megtagadta az elődje által 1997-ben megkötött kiotói egyezmény kötelezettségeinek végrehajtását Amerikára nézve). Bush első lépésként parancsba adta az Egyesült Államok hadseregének Afganisztán megtámadását, az al-Kaida szervezet megsemmisítését. Az akció azóta is folyamatban van, váltakozó sikerekkel és sok kudarccal. Ha valamit mégis „sikerült kiküzdenie” Bushnak az isten háta mögötti országban az a végtelenül hosszú menekültútvonal, amelyen napjainkban is ezerszámra vándorolnak a síita vallású afgán migránsok Európába.
Az elnök 2003 tavaszán háborút indított Irak ellen, a vélelmezett titkos nukleáris gyorsító üzemek, illetve atomrakéták készítésére alkalmas bázisok felszámolása céljából. Dacára az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynöksége által a helyszínen megvizsgált objektumok negatív eredményeinek, Bush hétszázötvenezer főnyi amerikai hadserege „végigszántotta” a szunnita Irakot, elfoglalta és kirabolta a fővárost, Bagdadot. Nyilvánosan kivégeztette Szaddám Huszein elnököt, s mint aki jól végezte dolgát, kivonta csapatait a feldúlt országból. Az iraki belháború azóta sem ért véget, bőven gondoskodva az afgánokéhoz hasonló menekülttömegről.
Ugorva egyet a közelmúltból a jelenbe, a rafináltan együgyű Bush elnök után a szintén nem a nagy amerikai elnökök sorába való Barack Obama elnök is megteszi a magáét a közel-keleti káosz terebélyesedéséért. Riválisai szerint „a katonai és biztonsági tanácsadók meghallgatása nélkül beavatkozik a legérzékenyebb politikai kérdésekbe, amivel csak az ISIS-t erősíti”. Három nappal a Párizsban történt tömeggyilkos támadásokat követően 2015. november 16-án Francois Hollande államfő a televízió élő adásában bejelentette: „Franciaország hadban áll az Iszlám Állam terroristáival.”
Ez jól hangzó, eltökélt és bátor hadüzenet – lehetett volna –, csakhogy már régóta jelentős létszámú francia kontingens tartózkodik a Közel-Kelet legforróbb régióiban, részt vállalva az ISIS elleni akciókban. Feltehetően bármilyen megelőző ultimátum nélkül. A bejelentés így csupán politikai utánlövés. Hollande elnök nem felejtette el hozzá fűzni azt sem, hogy országának „határaikat nem fogják lezárni, továbbra is méltósággal fogadják az Irakból és Szíriából érkező menekülteket”. Ehhez nincs mit hozzátenni.