Sotoportego

Velence nincs. Velencék vannak. Háromszázhatvanöt legalább, de inkább több, mert van délelőtti, délutáni és éjjeli Velence is egy napon belül, mindenféle van, valóságos meg igazi, külső és belső, van Goldoni-Velence, Fellini-Velence, Asbóth-Velence, Paolo Ven­tu­ra-Velence, Bellini-Velence, Liga­bue-Velence: Piccola stella senza cielo, és olyankor csattog a bakancs a rughán, a callékon, calettákon és a piazzettán, locsog a türkiz tenger, és virágzik, akár a víz visszfénye, a penész a hidak falán, és a házak és utcák újra és újra helyet cserélnek; a város folyamatosan átrendezi önmagát, mint ahogy a távolságokat is, és térképre benne sem esély, sem szükség: itt tájékozódni csak úgy lehet, ha az utazó befelé, önmaga mélye felé néz, Velence: tájfutás a lélek mélyén, ezért téved el, aki azt hiszi, hogy bármi is pontosan megfogható, de aki azt hiszi, hogy bármi is pontosan megfogható, az még Ottlikot se ismeri, nemhogy a Valami Vant.

A város – amelyből valójában nemcsak háromszázhatvanöt és azon belül délelőtti, délutáni és éjjeli van, de ebből az ezerből is annyi, ahány év és ahányan járnak benne, hogy a sok Velence-képzetből összeálljon egy valójában sohasem volt és sohasem létezhető Velence, abban a pillanatban adja meg magát, amikor az ember elejti a térképet egy sarkon, ahol egy ablak lassan kinyílik felette, míg szemben a templomból kilép a kék ruhás öregasszony a kislánnyal, kézen vezeti, néz rá a gyerek, anyánk szeme, és sisegnek a velencei s-ek, mint ahogy csacsog a város alatt a víz, nem olasz ez, hanem velencei, lingua venexiana, száz évek óta ugyanolyan, mint a Goldoni-ház udvara, áll azon az udvaron az utazó, nézi, ahogy lötyög a tenger a kapun belül, egy csónakbeállónyi hely a házon belülre került, aztán nekitámaszkodik a fél vállával a megtekert, reneszánsz lépcsőnek, és bámulja a vizet.

Milyen lehet olyan házban lakni, amelyben bent a tenger? És hirtelen látja csukott szemmel a város alját, a cölöpöket, amelyek közt örvénylik és morajlik, folyamatosan morajlik és liheg és csattog és fecseg a tenger, aztán felnéz csukott szemmel, nézi magában az eget, azt, ahogy az oroszlán az ég felé nyújtózik, a sima, sötétkék ég felé nyári reggeleken, és ahogy ráordít az őszi esőre és arra a selyemfényű szürke égre, és látja a várost állni, színes csíkként a tenger és az ég között, és akkor már tudja, hogy olyan házban élni, amelyben bent van a tenger: az egyetlen emberhez méltó létállapot.

– Maestro, menedéket kérek – suttogja, és a házigazda eléáll, arcán könnyű Arlequino-maszk, fent, a szobában az asztalon szétszórt kártyalapok, a huszonkettes félig elfedi az Artisant.
– Jár a menedék annak, aki olyan országból jön, ahol harcolnia kell a brahminnak és a nőnek – suttogják a maszkosok körös-körül, és könnyebbül

a lélek, mintha hazaért volna, pedig csak az biztos, hogy haza, az már nincs sehol, sehol; mégis, befelé, egyre beljebb menni a házban: visszamenni valahová. Kártyalapok, huszonkét kártyalap, huszonkét figura hullámzik, cseveg és mozog a ház szobáiban körös-körül, csobog a lingua venexiana, ahogy az a tengerszem a házon belül, és az utazó az utolsó szobába lép, hiszen ezért jött, ezért jött át a városon.
Semmi különös. Csak egy tükör a régi komódra dobott gyümölcsöstál felett. Gránátalmák. Olyan ismerős valahonnan. Felettük, a tükörben ott hullámzik Mája köldöke, Velence: kígyózik, mozdul, elnyugszik, eltakarja magát, kinyílik, elfordul, megáll, visszafordul, eltűnik, előbukkan; áll a maszkok maszkjában a város, míg kint egyenes eső suhog, aztán felvágtat az oroszlánnal az égre a nap, szél jön és nyár és ősz és tél és tavasz, és erősen belesimul a tenyérbe az idő, az öregasszony kézen vezeti a kislányt át a városon, át a callékon, a calettákon, a rughákon, a fondamentán és a ramón, tovább, piazza, piazzetta, végig a sotoportegóig, sotto sotto.