Sörös svindlik és sérelmek

A friss péksütemény és az újságok mellé sört is veszek, tisztán a szomjúság ellen. Pont két óra a menetidő a bakonyi kisvárosig, ahol átszállok a helyközi buszra, az ember nem kockáztathatja meg, hogy mire odaérne, kiszárad. El sem hiszik a mai fiatalok: húsz éve még büfékocsi tartozott a vonathoz, ahol nemcsak sört, de főtt debreceni kolbászt is lehetett kapni mustárral vagy tormával, szikkadt zsemlyével.

Változnak az idők, most kétféle patinás nevű külföldi sört vettem le a bolt polcáról, egy prágait és egy osztrákot. A vonathoz sietve, nem sokkal ébredés után, eszembe sem jutott megvizsgálni, rendben van-e minden a rutinszerű beszerzéssel. Fehérvárig kiürült a cseh doboz, Veszprémig a másik, onnan Ajkáig már csak húszpercnyi kanyargás van hátra az ország egyik legszebb, bakonyi vasútvonalán. Bármikor arra utazom, mind a négy évszakban, leteszem az újságot, könyvet; bámulom a tájat. Mégis most valami apró, zavaró dolog vonta el róla a figyelmem: szokatlan szabálytalanság a félretett, „szelektívbe” szánt dobozoknál. Szemüvegen át néztem, „skurcban” méricskéltem, végül megállapítottam: kisebb az egyik a másiknál, egy női ujjnyival alacsonyabb, átmérőben alig észrevehetően karcsúbb. A dobozon feltüntetett szám szerint a tartalma 0,4 liter.

Néhány éve történt, hogy a Magyarországon tiltott önkényuralmi jelképes címkéjéről világszerte ismert sör üvegpalackját félliteresről négydecisre módosította a cég. Elképzelhető, mekkora extraprofitot hajt a konyhára a húsz százalék spórolás ugyanazon az áron. Akkor az a hír hidegen hagyott, és csak megerősítette a hitemet, hogy miért nem fogyasztok évtizedek óta holland termékeket. Ezúttal azonban egy jó nevű, patinás osztrák sörről van szó, amelyet az egyik magyarországi sörgyár is készít – igaz ugyan, hogy az is a vörös csillagos multi cégbirodalmához tartozik.

Megérkezve a falumba, a központi italforgalmi intézmény, vagyis a kocsma ismerős közösségének megmutattam, miféle csuda „vásárfiát” hoztam a fővárosból. És ott ért az újabb meglepetés, a nem éppen világutazó társaság tüstént megmutatta: ott is van már négydecis dobozos ugyanattól a sörgyártól; és ugyanannyiba kerül, mint a régi félliteres. Ők ugyan nem isszák, mert nem hülyék, svindlizésnek tartják, amúgy pedig a csapoltat szeretik.

Közel tíz évig voltam munkatársa az 1993-ban alapított, Maláta című „sörirodalmi és kocsma-kulturális” folyóiratnak. Nyilván nem véletlenül annak, és nem a „tejipari tudósítónak”, ha nem is volt olyan. A világ söreinek, híres sörkedvelő írók, költők munkáinak bemutatásán túl mindig szóvá tettük – és meg is írtuk! –, amikor durva szakmai hibáról, zsebbe vágó trükkről, sunyi „bizniszről”, a fogyasztók megkárosításáról tudomást szereztünk. Bízvást mondhatom, hogy az ilyesfajta termékcsökkentés/árdrágítás most is megkapná a „méltó” kritikáját – ha még létezne a Maláta.

Egy napilap július 31-i számában akadtam az idevágó kis cikkre: Lecsapott a versenyhivatal a sörgyártókra – harsogja a cím. Az eset lényege, hogy a Gazdasági Versenyhivatal vizsgálata szerint a nagy „hazai” sörgyártók napjainkra már olyan hatalmas mértékben elhódították a piacot az éttermekkel, szállodákkal, nagy kereskedőcégekkel megkötött kizárólagos szerződéseikkel, hogy ahhoz már mások – így a tisztes honi serfőzők feltörekvő vállalkozásai – nehezen sem férhetnek hozzá. Az öt legnagyobb – valamennyi külföldi érdekeltségű – piaci szereplő összesen kilencven százalék feletti arányban részesedik a magyarországi üzletből, miközben az elmúlt években egyre-másra létesültek és kaptak lábra az úgynevezett „házi sörfőzdék”; valójában a kiváló minőségű, változatos és sikeres, gasztronómiai szempontból is értékes sörféleségek készítői. A monopolhelyzetben levő multik térfoglalása miatt sem az importőrök, sem a kisüzemek tulajdonosai nem jutnak piachoz.

Olyan nagyot azért nem csapott oda a versenyhivatal, mint ahogy a cikk címe sejtetné, bírságot sem rótt ki – tegyük fel: kartellezés alapos gyanúja miatt. A cégek megígérték, hogy „visszavesznek a bizniszből”, a következő három évben közel húsz százalékkal csökkentik kizárólagos egyezségeiket. Netán eszükbe jutott a régi kereskedő, iparos vállalkozók komolyan gondolt, többnyire betartott közmondása? „Leben und leben lassen” – azaz: élni és élni hagyni – másokat is. Nem éppen úgy, mint a kicsavart pesti humor szerint: „lében és lében hagyni”.

Cseppet sem öröm tudomásul venni, de sajnálatos, hogy a kapitalista világban minden a nyers haszonszerzésre, a telhetetlen profitmaximalizálásra koncentrálódik. Ennek az elvnek és gyakorlatnak az egyik, visszataszítóan pocsék mintapéldáját volt szerencsém megismerni a szombathelyi gyorsvonaton, az alumínium sörösdoboz és a benne lévő tartalom húszszázalékos csökkentésében. Tanulság: máskor majd jobban odafigyelek a boltban utazás előtt, egyébként pedig maradok a frissen csapolt és a minőségi palackos sörök – de főleg a házi és az alternatív serfőzdék remekműveinek – mértékletes fogyasztója.