Vélemény és vita
Semmit sem tanultak
Bebizonyosodott, hogy a média – írott sajtó, rádió és televízió – a társadalompolitikai, kulturális és művészeti életben meghatározó erővel bír
Olykor különösen penetráns könyvek, füzetek is bekerülgetnek a polgári Krisztinaváros szolid (egyetlen) antikváriumába. Meg sem melegednek odabent a boltban, kiteszik őket a kirakaton kívüli dobozokba, elvihetők darabonként ötven forintért, legyen az vaskos kartonkötésű Berkesi-regény, vagy vékony politikai brosúra a daliás időkből. Egy BKV-jegy áráért hat tétel kapható, jó könyvekből is.
Nem gyűjtök szemetet az utcán, de a minap mégis egy egészen különleges díszpéldányra bukkantam a könyvek között: a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) által működtetett Újságíró iskola 1978-79-es tematikáját és irodalomjegyzékét tartalmazza.
Az én sajtóbeli pályám első szakasza úgy alakult, hogy az 1990-es rendszerváltoztatásig mindössze egy cikket írtam és küldtem be újsághoz, 1980-ban. Arról szólt, hogy az akkoriban – nagy meglepetésként – megjelent Utazások Erdélyben című útikönyv, a tájak és települések magyar nevével és tudnivalóival együtt tüstént a román vámosok táskájába került a határátlépési vizsgálatnál. Sem indoklás, se’ jegyzőkönyv, csupán egy kérdés – „utikonyv van?” –, és máris búcsút inthettél a hasznos bédekkernek.
Visszatértemmel írtam egy olvasói levelet a Magyar Nemzet Tisztelt Szerkesztőség! rovatának, felhívva a figyelmet a galád könyvrablásra a román vámhatóság (és a Securitate) részéről. Hozzátettem azt is, hogy a hazai könyvesboltokban figyelmeztetni kell a kedves vásárlót: csak magyar felségterületen használható az erdélyi (!) útikönyv, ami egyúttal felveti a fogyasztóvédelem anyagi felelősségét is.
Levelem természetesen nem került be a lapba, igazolva néhai apám véleményét, miszerint a politikai újságok csakis ablakpucolásra valók.
Szerény sajtólevelezői működésem második szakasza 1993-ban folytatódott, már újságíróként, s tart jelenleg is. Érdeklődéssel vettem hát ki a dobozból a MÚOSZ Oktatási Igazgatóságának ötvenoldalas brosúráját, a tartalmát megosztom az Olvasóinkkal is, némi aktualitást csatolva a kommunista gyökerű pártnapilap októberi kimúlásához.
Idézem az „általános politikai ismeretek” tantárgy oktatásának kvintesszenciáját, miszerint „meg kell ismertetni hallgatóinkat a társadalmi folyamatokról szóló alapvető marxista-leninista tanításokkal és ezekre támaszkodva a szocialista tőkés (sic!) világrendszerben lezajló folyamatok értelmezésével. Hozzásegíteni őket ahhoz, hogy szilárdabb marxista-leninista elméleti alapról tudják elemezni és értékelni a mai szocializmus és mai állammonopolista kapitalizmus társadalmi folyamatait mind az anyagi, mind a politikai-ideológiai szférában”.
Ez a szöveg – angolul: bullshit – az 1990 után született nemzedékek olvasói számára a George Orwell (maga is újságíró) által 1949-ben megírt utópia, az 1984 érdekes változata, és egyben az Állatfarm magyar fordítása szerinti „újbeszél” nyelv megvalósulása. Még durvábban fogalmazva: a „makszista-lejmista” iskola oktatóinak politikai idiotizmusa, az orrtúró bunkóság manifesztuma.
A tananyag fejezetei: „a fejlett szocializmus megteremtésének objektív és szubjektív feltételei, az új társadalom építésének közös és sajátos tapasztalatai az európai szocialista országokban. Az MSZMP XI. kongresszusának határozatai”, és így tovább. Kötelező irodalom: Lenin: Állam és forradalom, V. fej. Lenin Összes Művei 33. kötet (!), Kossuth Kiadó 1975. Az MSZMP KB 1978. áprilisi ülésének dokumentumai, Kádár János előadói beszédéből A főkövetkeztetések és a Belpolitikai kérdések című rész. Kötelező irodalom: Marx: A góthai program kritikája, Lenin: A demokráciáról és dialektikáról; javasolt irodalom: Biszku Béla: Az államelmélet és a szocialista demokrácia fejlesztése; A párt és az állam a nép szolgálatában (1972). Grósz Károly: A propagandamunka fejlesztése (1976), és így tovább.
Ezeken a „tudományos ismereteken” pallérozódtak a leendő újságírók az 1970-es évek vége felé. Közülük kerültek ki a MÚOSZ-diplomás sajtómunkások, akik közül egyesek az üzemi lapokhoz, megyei újságokhoz, országos napi- és hetilapokhoz kerülhettek, először gyakornoknak, majd később – az igyekezetük és a megfelelésük szerint – újságírónak. Munkájukat a legszigorúbb szerkesztőségi felügyelet és politikai cenzúra alatt végezték, sokat segített a karrierjükhöz a családi háttér, és az elvtársi kapcsolatok.
A brosúra második felében aztán igazán lényegre törően fogalmazták meg az elvárásokat a kiadvány készítői: „A sajtó a felépítmény rendszerében az osztályharc elsődleges meghatározó eleme. Kapcsolatban áll a politikával és az ideológiával. A szocialista sajtó feladata a tudatformálás, a politika alkotó fejlesztése és szolgálati szerepe.” A sajtóra vonatkozó lenini alapelvek elsajátításához pedig Marx–Engels–Lenin A sajtóról című válogatást nevezik meg kötelező irodalomként.
Tegyük félre – begyújtani vele télen a cserépkályhát – a MÚOSZ oktatási „bibliáját”, és tegyük hozzá a sajtóiskolán kívüliként szerzett ismereteinket az 1970-es évek világából. Kádár János, az MSZMP első titkára akkoriban érte el pályája csúcsát, mindazokkal a háta mögött lapuló gaztetteivel együtt, amiket gátlás nélkül végrehajtott a megszállók hitvány szolgájaként.
De hiszen ő verette félholtra jó barátját, Rajk Lászlót, hogy mentse magát az ÁVH vezetői előtt (magnófelvétel maradt fenn róla). Még a szovjet hadseregben is akadtak 1956-ban művelt, emberi érzésű főtisztek, akik maguk között szarjankónak, krumplifejű tömeggyilkosnak titulálták Kádárt. Hruscsov 1957-ben figyelmeztette őt: úgy dolgozzon, hogy még egyszer nem fognak segíteni neki, ha bajba kerül. Kádár vette az ukázt, az 1970-es évek elején már némi enyhülést, szerény jólétet is lehetett érzékelni a lázadó „bűnös magyarok” országában.
Csakhogy 1971. március 15-én elégedetlen diákok és városi fiatalok vonultak ki tüntetni a Belváros utcáira, amire válaszul rohamrendőrök verték szét a békés tömeget, begyűjtve a hangadókat és a vétlen résztvevőket. Ennyit a „szocialista demokrácia fejlesztéséről”, ami a MÚOSZ-iskola 1978-as tantervében szerepelt.
Amint majd’ mindennek, a kiképzett sajtókáderek rendszerének is vége lett az 1990-es történelmi fordulattal. Közülük azonban még jó sokan, sajnálatosan hosszú ideig meg tudták őrizni a pozícióikat, zavartalanul folytatták/folytatják a társadalom, a politikai és közélet bomlasztását. Nekik „köszönhető”, hogy az 1994-es választásokon kormányra kerülhetett Horn Gyula (1956-os karhatalmista) MSZP-je, az SZDSZ árulóival együtt kétharmados parlamenti többséggel. Bebizonyosodott, hogy a média – írott sajtó, rádió és televízió – a társadalompolitikai, kulturális és művészeti életben meghatározó erővel bír.
Vegye utolsó figyelmeztetésnek a mai politikai jobboldal a tíz évvel ezelőtt, október 23-án megszervezett erőszakos baloldali provokációt Budapesten, egy Gyurcsány nevű krakéler politikus rendezésében! „Aki nem tanul a múltból, azzal bűnhődik, hogy megismétli a múlt tévedéseit” – írta Stephen King.