Vélemény és vita
Semmelweis élete és halála
Az irigységfaktor mindenkor jól működött, szembehelyezkedve az úttörő tudóssal
Semmelweis Ignác Fülöp kétszáz esztendeje, 1818. július 1-jén született Budán, tíz testvér közül a sorban ötödikként. Édesanyja Müller Terézia, atyja Semmelweis József volt, mindketten krisztinavárosi sváb betelepülők. A jómódú apának ingatlanjai voltak a vári Palota utcában, egykori lakása és boltja a mai nevén Apród utca 1-3. A fiú nevével az ottani Orvostörténeti Múzeumot tisztelték meg.
A felserdült gyermek a székesfehérvári piarista gimnáziumban tanult. Kétéves pesti bölcsészkedés után 1837-ben Bécsben képezte tovább magát a jogi fakultáson, majd átiratkozott az orvosi karra. Ott nyerte el 1844-ben az ideiglenes orvostanári és botanikai tanársegédi kinevezést, egy évre rá a sebészdoktori, majd a magántanári oklevelet, 1851-ben hazatért Pestre, és a Szent Rókus Kórházban praktizált. Ferenc József 1855. július 18-án jóváhagyta Semmelweis professzori kinevezését az egyetem szülészeti klinikájára. Amikor 1857-ben megnősült, a felesége családjának Váci utcai házába költöztek. Az elavult épületű szülészeti klinika akkoriban került át az úgynevezett Kunewelder-féle házba, a jelenlegi, Múzeum körút 8. számú épületbe.
Bécsben Semmelweis bejáratos volt Johann Klein tanár I. Számú Szülészeti Klinikájára. Napról napra azt tapasztalhatta, hogy a szülőanyák sorában egyre gyorsabban terjed, növekedik a gyermekágyi halandóság. Magyarázathoz azonban sem a tanult kollégáktól, sem önmagától nem jutott. A korszak tanítása szerint a fiatal kismamák halálát fertőző betegségek, a levegőbeli miazma, a kórtermek szellőzetlensége idézhette elő. Ellene tenni semmit sem tudtak, a doktorok és professzorok értetlenül nézték a fiatal lányok, asszonyok szörnyű, végzetes szenvedését.
Semmelweis Ignác azonban azon kevesek közé tartozott, akik nem nyugodtak bele a tehetetlenségbe, 1846-ban beköltözött a bécsi klinikára mint kinevezett tanársegéd. Kicsiny szolgálati szobája előtt napjában többször hallotta elhaladni a kórház lelkészét, aki csengettyűjével a haldoklóhoz igyekezett, vagy már az elhunytat kísérte végső útjára. Elsőként mutatta ki, 1851-től mint a Rókus Kórház szülészeti osztályának (nem tiszteletdíjas) főorvosa, az aszeptikus – fertőzést megelőző – kezelés előnyeit a szülészetben és sebészetben. Semmelweis doktor egymaga rájött a megoldásra: a gyermekágyi lázat a doktorok és orvostanhallgatók vizitálása okozza, akik a boncolást követően átjárnak a kórház I. számú klinikájára, és a nem fertőtlenített kezükkel vizsgálják a várandós vagy már szülés után lévő anyákat. A bábák ezzel szemben nem végeztek boncolást és sebellátást, emiatt a vérmérgezés e fajtája csak harmadannyi esetben fordult elő, főként a szegényebbeket kiszolgáló II. számú klinikán.
A klórmészoldatos alapos kézmosást Semmelweis Ignác antiszeptikusként javallotta kollégáinak. Felfedezését még 1851 elején közzétette, és már májusban kötelezte az orvosokat, medikusokat és az ápoló személyzetet a klórmeszes víz használatára. A lustaság és az emberi butaság azonban még nagy erőkkel állt szembe: a könyékig, körömkefével elvégzett, negyedórás tisztálkodás „fölösleges” és népszerűtlen volt. Bár az ő korában még ismeretlen volt a fertőző betegségek kóroktana, Semmelweis Ignác korszakalkotó állatkísérleteket is folytatott: vett kilenc házi nyulat, és a gyermekágyi lázban meghalt nők szövetkaparékával megfertőzte őket. Mind a kilenc állat elpusztult, vérmérgezésben. Ezzel megcáfolta a történelmi korszak „tudományos magyarázóit”.
Az irigységfaktor mindenkor jól működött, szembe helyezkedve az úttörő tudóssal. Megjegyzendő, hogy Semmelweis Ignác 1848-ban a bécsi forradalomban számos társával együtt csatlakozott a Nemzeti Gárdához, miközben folyamatosan gyakorolta orvosi hivatását is. Igazi, nagylelkű magyar ember volt. Az „Anyák megmentőjének” elnevezett doktor elveiért szinte reménytelen küzdelmet folytatott, alig-alig kapott nemzetközi elismerést, és azt is csak jóval a halála után nyerte el. A tudós elborult elmével hunyt el Bécsben, 1865-ben. Elmezavarához és méltatlan halálához alapos köze volt az osztrák doktor kollégák féltékenységének, a gonosz hivatalnokok és bürokraták kicsinyességének. Tragédiája sok részletben hasonlít gróf Széchenyi István döblingi házi őrizetéhez, és a hozzá hasonlatos halálához.
Könnyen így járhatnak a nagy „magyar lelkek” az idegen világban. A 2000-ben újra indult orvostörténeti kutatások teljes mértékben bizonyították Semmelweis betegségének és halálának okait: szepszis végzett vele. Az elfogadott diagnózist Benedek István professzor is megerősítette; Czeizel Endre leírása szerint Semmelweis Ignác „nehéz ember volt, de nem volt elmebeteg”.
Földi maradványait 1891-ben exhumálták a schmetzi temetőben, azután hazaszállították a Kerepesi úti temetőben található családi sírboltba. A díszsírhelyet 1894-ben Stróbl Alajos készítette; Semmelweis szobrát 1906-ban ugyancsak ő, amely először a régi Erzsébet téren állt, majd 1948-ban (utóbb 1952-ben) újra felállították a Szent Rókus Kórház előtti téren. Hamvait végül 1965-ben az Apród utcai szülőház falában helyezték el.
A felserdült gyermek a székesfehérvári piarista gimnáziumban tanult. Kétéves pesti bölcsészkedés után 1837-ben Bécsben képezte tovább magát a jogi fakultáson, majd átiratkozott az orvosi karra. Ott nyerte el 1844-ben az ideiglenes orvostanári és botanikai tanársegédi kinevezést, egy évre rá a sebészdoktori, majd a magántanári oklevelet, 1851-ben hazatért Pestre, és a Szent Rókus Kórházban praktizált. Ferenc József 1855. július 18-án jóváhagyta Semmelweis professzori kinevezését az egyetem szülészeti klinikájára. Amikor 1857-ben megnősült, a felesége családjának Váci utcai házába költöztek. Az elavult épületű szülészeti klinika akkoriban került át az úgynevezett Kunewelder-féle házba, a jelenlegi, Múzeum körút 8. számú épületbe.
Bécsben Semmelweis bejáratos volt Johann Klein tanár I. Számú Szülészeti Klinikájára. Napról napra azt tapasztalhatta, hogy a szülőanyák sorában egyre gyorsabban terjed, növekedik a gyermekágyi halandóság. Magyarázathoz azonban sem a tanult kollégáktól, sem önmagától nem jutott. A korszak tanítása szerint a fiatal kismamák halálát fertőző betegségek, a levegőbeli miazma, a kórtermek szellőzetlensége idézhette elő. Ellene tenni semmit sem tudtak, a doktorok és professzorok értetlenül nézték a fiatal lányok, asszonyok szörnyű, végzetes szenvedését.
Semmelweis Ignác azonban azon kevesek közé tartozott, akik nem nyugodtak bele a tehetetlenségbe, 1846-ban beköltözött a bécsi klinikára mint kinevezett tanársegéd. Kicsiny szolgálati szobája előtt napjában többször hallotta elhaladni a kórház lelkészét, aki csengettyűjével a haldoklóhoz igyekezett, vagy már az elhunytat kísérte végső útjára. Elsőként mutatta ki, 1851-től mint a Rókus Kórház szülészeti osztályának (nem tiszteletdíjas) főorvosa, az aszeptikus – fertőzést megelőző – kezelés előnyeit a szülészetben és sebészetben. Semmelweis doktor egymaga rájött a megoldásra: a gyermekágyi lázat a doktorok és orvostanhallgatók vizitálása okozza, akik a boncolást követően átjárnak a kórház I. számú klinikájára, és a nem fertőtlenített kezükkel vizsgálják a várandós vagy már szülés után lévő anyákat. A bábák ezzel szemben nem végeztek boncolást és sebellátást, emiatt a vérmérgezés e fajtája csak harmadannyi esetben fordult elő, főként a szegényebbeket kiszolgáló II. számú klinikán.
A klórmészoldatos alapos kézmosást Semmelweis Ignác antiszeptikusként javallotta kollégáinak. Felfedezését még 1851 elején közzétette, és már májusban kötelezte az orvosokat, medikusokat és az ápoló személyzetet a klórmeszes víz használatára. A lustaság és az emberi butaság azonban még nagy erőkkel állt szembe: a könyékig, körömkefével elvégzett, negyedórás tisztálkodás „fölösleges” és népszerűtlen volt. Bár az ő korában még ismeretlen volt a fertőző betegségek kóroktana, Semmelweis Ignác korszakalkotó állatkísérleteket is folytatott: vett kilenc házi nyulat, és a gyermekágyi lázban meghalt nők szövetkaparékával megfertőzte őket. Mind a kilenc állat elpusztult, vérmérgezésben. Ezzel megcáfolta a történelmi korszak „tudományos magyarázóit”.
Az irigységfaktor mindenkor jól működött, szembe helyezkedve az úttörő tudóssal. Megjegyzendő, hogy Semmelweis Ignác 1848-ban a bécsi forradalomban számos társával együtt csatlakozott a Nemzeti Gárdához, miközben folyamatosan gyakorolta orvosi hivatását is. Igazi, nagylelkű magyar ember volt. Az „Anyák megmentőjének” elnevezett doktor elveiért szinte reménytelen küzdelmet folytatott, alig-alig kapott nemzetközi elismerést, és azt is csak jóval a halála után nyerte el. A tudós elborult elmével hunyt el Bécsben, 1865-ben. Elmezavarához és méltatlan halálához alapos köze volt az osztrák doktor kollégák féltékenységének, a gonosz hivatalnokok és bürokraták kicsinyességének. Tragédiája sok részletben hasonlít gróf Széchenyi István döblingi házi őrizetéhez, és a hozzá hasonlatos halálához.
Könnyen így járhatnak a nagy „magyar lelkek” az idegen világban. A 2000-ben újra indult orvostörténeti kutatások teljes mértékben bizonyították Semmelweis betegségének és halálának okait: szepszis végzett vele. Az elfogadott diagnózist Benedek István professzor is megerősítette; Czeizel Endre leírása szerint Semmelweis Ignác „nehéz ember volt, de nem volt elmebeteg”.
Földi maradványait 1891-ben exhumálták a schmetzi temetőben, azután hazaszállították a Kerepesi úti temetőben található családi sírboltba. A díszsírhelyet 1894-ben Stróbl Alajos készítette; Semmelweis szobrát 1906-ban ugyancsak ő, amely először a régi Erzsébet téren állt, majd 1948-ban (utóbb 1952-ben) újra felállították a Szent Rókus Kórház előtti téren. Hamvait végül 1965-ben az Apród utcai szülőház falában helyezték el.