Sarkosan fogalmazva

Ha egy internetes portál azt közölné, hogy Nagy-Britanniában már nyolcmillió magyar állampolgár dolgozik, itthon pedig csak nyugdíjasok, kiskorúak és segélyből élők maradtak, a többi portál boldogan átvenné a megrázó, döbbenetes hírt, hozzátéve, hogy ez az Orbán-kormány kritikája, mindenki mondjon le, a demokratikus világ pedig közösítse ki Magyarországot. A rémhírek terjesztése a sajtószabadság elidegeníthetetlen része, egyes kereskedelmi tévék és rádiók önszorgalomból és bosszúvágyból előnyben részesítik a rágalmakat a tényfeltárás és a sokoldalú tájékoztatás jegyében. A különböző érdekcsoportok azonban inkább üzleti, semmint politikai megfontolásból adnak helyet a támadásoknak, a tulajdonosi kör elvárásai szerint. Ez sok évtizede így van az agyondicsért nyugati médiában is, a teljes függetlenség illúzió, a zenekar annak húzza, aki fizet. A „nemzeti” média a hatalmas balliberális túlsúly ellenében megvívta a maga küzdelmeit, de korántsem olyan egységesen és szolidárisan, ahogyan azt utólag baloldalról láttatják. Voltak szomszédvárak és várurak, várkapitányok és hadnagyok, de a háttér szerkezete és ambíciói sosem voltak egészen világosak, mert az üzleti vetélkedés könyörtelen logikája erősebb, mint az ideológiai vagy politikai következetesség. 1990 óta magam is sajnálattal tapasztaltam „nemzeti” oldalon az egységes álláspont és fellépés hiányát, jobb sorsra érdemes médiakísérletek szűntek és buktak meg, általános közönytől kísérve. Persze mindebben szerepet játszott az olvasói érdektelenség, amelyre most a balliberális médiumok is sűrűn panaszkodnak. A bulvár egyik oldalon, a „radikális” gyűlölet a másikon, ez az a kínálat, amely a félig-meddig már funkcionális analfabéta nagyközönséget még valamelyest vonzza és szórakoztatja, és az egykor színvonalasabb világlapok is kénytelenek voltak e réteg felé nyitni abban a hiú reményben, hogy egy kis kulturális szenny beengedése színesíti a kínálatot. Ez a kapitalizmus, vonhatunk vállat, és nyilván nem sokan kívánják vissza az 1989 előtti időket, amikor a hír egyáltalán nem volt szent, a vélemény pedig nem volt szabad. Erkölcsi megközelítés ugyan lehetséges, de amíg a hazugságra ilyen bőven van kereslet, olyan reménytelen a helyzet, mint amikor a fegyvergyárosokat arra buzdítják, fegyverek helyett gyártsanak inkább hasznos és békés célú gépeket. Persze a piac „szabályozza magát”, a média kül- és belháborúja üzleti alapokon folytatódik. Mindenki sejti, rossz vége lesz, de abban bízik, a többi szereplő jár pórul. Nézettség, olvasottság, kattintások száma. No meg a verseny a hirdetésekért. Ami és aki ezen kívül esik, nem számít. Nagy kár.