„Rossz németek, mint voltak”

A tavalyi adatok alapján – különböző számításokat összevetve, körülbelül háromezer-hatszázmilliárd dollárral – Németország nemcsak az Európai Unió legerősebb, de továbbra is a világ negyedik legnagyobb hazai össztermékét (GDP) előállító gazdasága.

A 2015-re becsült adatok alapján a 81,1 millió lakosú ország a világ negyedik legnagyobb fegyverexportőre, igaz, katonai ereje tekintetében csak nyolcadik a világon (az Európai Unión belül mind Nagy-Britannia, mind Franciaország megelőzi). Bár Európa mint kontinens és vele az unió mint politikai egység befolyása – az EU világviszonylatban elsöprő erejű gazdasági fölénye ellenére(!) – ebben a táguló világban egyre zsugorodik, Németország továbbra is megkerülhetetlen tényezője kontinensünknek és a világgazdaságnak.
Ne feledjük, ez az a Németország, amely 19. századi felemelkedése után két világháborút veszített el, és negyvenöt esztendeig élte megosztott életét két versengő és ellenséges ideológia közvetlen, egyben eleven határaként. Van valami a németekben, talán makacs vitalitás, konok akarás, amely meghatározta/meghatározza sorsukat és helyüket a világban – valami, ami Margaret Thatcher brit miniszterelnököt olyannyira megrémisztette (taszította?), hogy 1989-1990 sorsfordító időszakában a német újraegyesítés legjelentősebb ellenzőjévé vált.

„De mi lesz mától tíz, tizenöt, húsz év múlva?” Mi lesz, ha a németek „újra azok a rossz németek lesznek, akik voltak”, és felemelkedésük majd ugyanolyan „pusztító következményekkel” jár? Ez volt talán a legaggasztóbb kérdés Thatcher és a brit politika egy része számára, ám távolról sem az egyedüli. Az Iron Lady éppúgy féltette Mihail Gorbacsov geopolitikai presztízsveszteségtől meggyengülő pozícióit, mint ahogyan ipari minisztere, Nicholas Ridley féltette a brit gazdaságot az Európai Közösségben egyesülő két német állam összerejétől. Jóval azelőtt azonban, hogy 1990 júliusában Ridley kénytelen volt távozni a német újraegyesítés („ez a német gengszterség arra van kitalálva, hogy átvegyék egész Európa felett az irányítást”) és Helmut Kohl kancellár („Úgy értem, hamarosan mindent el akar majd venni”)
megengedhetetlen minősítésének kiszivárogtatása után, Maggie Thatcher zárt ajtók mögött mindent elkövetett, hogy az NSZK és az NDK egyesülését megakadályozza. Anatolij Csernajev visszaemlékezéséből tudhatjuk, hogy a brit kormányfő 1989. október 6-án Mihail Gorbacsovhoz fordult segítségért: „Thatcher, ... kifejezte határozott ellenvetését Németország újraegyesítésével kapcsolatban. De azt mondta, ez nem olyasmi, amit otthon vagy a NATO-ban nyíltan kimondhatna. Röviden, azt akarják, mi akadályozzuk meg.”
Később, 1990 januárjában, már az egyesítést sokáig szintén ellenző francia elnök, Francois Mitterand is arról beszélt neki, „hogy ostobaság lenne nemet mondani az újraegyesítésre.

A valóságban nem létezik erő, amely meg tudná azt akadályozni. Egyikünk sem fog hadat üzenni Németországnak. Ahogy a kijelentései alapján Gorbacsov sem”. Thatcher még mindig nem volt hajlandó változtatni álláspontján.

Végül azonban, ha nehezen is, de megtört a jég, és Margaret Thatcher 1990. február 6-án a brit parlament alsóházában (végre és először) a német újraegyesítés „lehetőségéről” beszélt. Néhány nappal később, február 12-én arról is szólt, hogy a német egyesülésre csak „széleskörű egyeztetést” követően kerülhet sor, és hogy „Németországban minden változást azon kötelezettséggel összhangban kell végrehajtani, melyre mi mindannyian kötelezettséget vállaltunk” – ez utóbbival Németország NATO-tagságára utalt, amely innentől London egyik fő iniciatívája volt a kérdésben. A brit álláspont megváltozása akkor vált véglegesen egyértelművé, amikor 1990. február 22-én, a két német állam újraegyesülésének alsóházi vitájában Douglas Hurd külügyminiszter fejezte ki örömét amiatt, hogy a „fájdalmas megosztottság évei a végükhöz közelednek”, s hogy az egyesülés „inkább hamarabb, mint később” várható.

Pesszimista brit értékelők szerint visszatekintve Thatchernek igaza volt, Németország túl nagyra, erősre és befolyásosra nőtt, és képes eldönteni Európa sorsát. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb. A világ tíz leggazdagabb országából négy európai, ami azt jelenti, hogy Németország mellett az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország máig megállja a helyét olyan félkontinensnyi méretű országokkal összevetve is, mint az Amerikai Egyesült Államok, Kína, India, Brazília. A Pax Americanában Kohl és utódai Németországának lakosai nem váltak azon „rossz németekké”, akiktől valaha tartani kellett, vagy akiktől ma tartani kellene.

A jelenleg zajló polaritásváltásban, amelyben az atlanti partokról a Pacifikumra helyeződik át a világhatalmi súlypont - véleményem szerint az ukrajnai háború minden érintett fél szempontjából is ennek lecsapódásaként értékelendő, az európai befolyási övezet kitágítása azon utolsó pillanatban, ami után mindenki Ázsia irányába fordul.

Kávássy János Előd
a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa