Propahanta

A hazánkat érő népvándorlással kapcsolatban manapság gyakran halljuk a balliberális politikusok és a belvárosi megmondóemberek szájából, hogy bizony a beözönlőkkel szemben, legyenek azok közel-keletiek vagy afrikaiak, muszlimok vagy keresztények, akár potenciális terroristák is, befogadónak kell lennünk, hiszen mi történt volna, ha „az 1956-ban disszidált negyedmillió magyart Európa nem fogadta volna be”.

Mivel a ballibek általában nem fárasztják magukat mindenféle szakkiadványok, tudományos közlemények és száraz adathalmazok gyötrő tanulmányozásával, és talán éppen a transzcendens felsőbbségtudatuk miatt inkább kinyilatkoztatnak, magunkra kell vállalnunk a téma körbejárását, igazságtartalmának felderítését.

Elsőként az 1950-es évek európai gazdasági és társadalomszerkezeti jellemzőit vethetjük össze a mai helyzettel. Európa az ötvenes évek végén a világ egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasága volt, elsősorban az életre kelő gazdasági óriásnak, az NSZK-nak köszönhetően. Ebben az időszakban az európai munkaerőpiacnak bőven volt felszívóereje nemcsak a magyar menekültek, hanem mint a későbbiekben megtörtént, a török, a jugoszláv és az egyéb országokból érkező vendégmunkások fogadására és foglalkoztatására is. A 2008 őszén kirobbant pénzügyi válság nyomán azonban egész Európában romlott a foglalkoztatási arány, megnőtt a munkanélküliség, egyes mediterrán országokban a fiatalok munkanélküliségi rátája az ötven százalékot is eléri. Ezt tetézi, hogy az utóbbi évtizedekben Európa-szerte iszlám párhuzamos társadalmak alakultak ki, amelyeket – többek között – magas munkanélküliség jellemez. Európa mára „megtelt”, és ezért az 1950-es évek második felének és napjainknak a munkaerőhelyzete alapvetően eltérő.

Az összevetés második elemeként ki kell emelni, hogy az 1956-os magyar menekültek szociokulturális háttere csak kevéssé tért el a befogadó európai vagy tengerentúli országok lakosságának szociokulturális hátterétől, ezért a befogadó országokban az integrációjuk problémamentesen zajlott le. A napjainkban hazánkba és Európába özönlő illegális határátlépők szocializációja, vallása, szokásjoga élesen eltér az európaitól, ami az Európa-szerte már megtapasztalt feszültségekhez és kulturális kihívásokhoz vezet, továbbá előrevetíti, hogy részleges integrációjuk is csak nehezen, teljes integrációjuk pedig aligha valósítható meg.

Az nem vitatható, hogy a Magyarországot 1956-ban elhagyni kényszerülők döntő hányada a szó valós értelmében is menekült volt. Menekült, mert tevőlegesen részt vett a harcokban; menekült, mert nem sokkal korábban tért haza a hadifogságból vagy a kitelepítésből; szökött, mert politikai elítéltként a börtönből szabadult, rendőri felügyelet alatt állt, vagy éppen politikai tisztogatás áldozataként, a származása miatt az Államvédelmi Hatóság mutatott vészjósló érdeklődést iránta. Napjaink illegális határátlépőiről mindezt nem tudjuk, s nem tudjuk a határainkon kiválogatni a valóban menekülőket a gazdasági migránsoktól, túl azon, hogy az illegális határátlépők korlátok nélküli befogadása azt üzeni a terroristáknak, hogy megéri még jobban üldözni az ott élő embereket, mert a migránsok destabilizáljak Európát. A valóban üldözöttekre vonatkozóan csak kevés használható adatunk van: a legfontosabb célországokban, így Ausztriában, Németországban, Svédországban általában alig több mint tíz százalékuk kapott menekültstátust, Magyarországon pedig az arányuk még ennél is alacsonyabb, nyolc százalék körül van.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a bevezetőben idézett mondatot és a bevándorláspárti, álhumanista propagandát a balliberális epehányók komolyan gondolják-e, esetleg a nyugati finanszírozóiknak kényszerülnek kedveskedni, vagy csupán ismét elkapta őket a szemfényvesztés ingere, és beleböfögtek egy ostobaságot a hazai közbeszédbe. Az ominózus kijelentésnek valóságalapja nincs, és csak arra alkalmas, hogy újfent a magyarok önérzetébe gázoljanak. Ami persze nem véletlen, és részükről akár egyszerű rutingyakorlatnak is tekinthető.