Életjelet adott magáról Szanyi Tibor (aki elfelejtette volna, az MSZP leszerelt kapitánya), aki számára a kényszerű brüsszeli száműzetés évei nem teltek haszontalanul. A baloldal egykori éllovasa a hazai vereségek után mély igazságok nyomába szegődött, és úgy tűnik elhatározta, hogy ezek alapján átmenetileg prófétaként most próbálja meg összeboronálni a régi gárdát, amelynek már szerinte is megújulásra van szüksége. Az időszerű megújulás a boldog békeidőket idéző ,„tisztelt elvtársam!” megszólítással veszi kezdetét, majd a nagy terv bemutatása mellett még a múltba révedve megmagyarázza a 2006-tól kezdődő mélyrepülés legfőbb okát:
„Az eredendő bűn az volt, hogy 2006 őszén olyan megszorításokat vágtunk a népünk nyakába, amelyekről ordított, hogy semmi közük nincs a baloldalisághoz.” Bár ez valóban mélyenszántó megállapítás, azonban korántsem igaz. A hazai baloldaliság már 2006-ot megelőzően is arról szólt, hogy mindenkit lehúzzanak, ahol és ahogy csak lehet, hiszen szocializmus addig van, amíg el nem fogy a mások pénze. Az említett évtől kezdve vált nyilvánvalóvá, hogy ez utóbbi bekövetkezett, ezért kezdtek el az intézkedésekre megszorításokként hivatkozni.
Miután ezt megtudtuk, a kapitánynak hála az sem marad rejtve előlünk, hogy miért erős a mostani országvezetés. Ennek oka abban áll, hogy ,„turbó üzemmódra kapcsolta az adóprést” majd (hat mondattal később) valahogy mégis ,,adókedvezményt adott a középosztálynak”. Ez a közteherviselésre erősen hajazó jelenség néha még akár így is elsülhet: az emberek igazságérzete javul, a terhek megoszlásának köszönhetően pedig szívesebben támogatják azt a politikát, amely ezt célozza. Hatványozottan így van ez, ha egy hasonló kezdeményezés azt vonja magával, hogy egyáltalán kialakul valami, amit középosztálynak nevezhetünk. Ez a réteg ugyanis a baloldal idején egyszerűen nem látszódott, nem öltött testet, nem is tudtuk, hogy kikről beszélünk, amikor a középosztály tagjait említjük. Napjainkban viszont már erősen körvonalazódik, hogy mi is ez az egész, hiszen még Szanyi is rámutat, van középosztály, amely ráadásul adókedvezményt is kap. A titok azonban nem ennyiből áll: egy társadalmi réteg nem úgy alakul ki, hogy kedvező adózási feltételek teremtődnek a számára, hanem sokkal inkább munkahelyek, amelyek lehetővé teszik a létének fenntartását.
A helyzetértékeléssel vegyes iránymutatás nem mentes attól a rendszerkritikától sem, amely a külhoni magyarok választójogának biztosítását veszi célba, mondván, hogy ez is az ördögi terv része, amely a pozíciószerzést és megtartást szolgálja. A nagy keserűség közepette azonban még a kapitány sem vette észre, hogy mennyire ízléstelen ezzel akkor támadni, amikor a huszonegyedik század legnagyobb népvándorlása van folyamatban. Talán a káposzta is megmaradt volna, ha megelégszik azzal a kijelentéssel, hogy a Fidesz terve „gonosz, de nem igazán ördögi. Az ördögnek ugyanis van ízlése, eleganciája, tudása. Orbánék viszont bugris disznók”. Szanyi Tibor már csak tudhatja, úgy látszik a nagy alámerülésben nem kerülte el Dante poklának legmélyebb bugyrát sem, innen az információ.
Az országot ideális állapotba hozó tervezett reformintézkedések a körlevél alapján még mindig a csak tagadásból és a demagógiából állnak: Szanyi a legextrémebb jóléti szolgáltatásokat követeli befektetett energia nélkül: így például huszonegy éves életkorig mindenkinek ingyenes oktatást, sőt étkeztetést. Az ehhez szükséges forrásokat szokás szerint most is az olvasó fantáziájára bízza, azt azonban rendíthetetlenül kéri, hogy szűnjön meg a különbség magánvagyon, szövetkezeti vagyon és állami vagyon között. Ha ez utóbbi lehetővé válik akkor „Magyarország a sokféle együttműködések, szövetségek paradicsoma lesz”. Hogy ez mit jelent, azt sajnos nem tudjuk meg, bár élek a gyanúval, hogy nem is akarjuk megtudni.
Szanyi új manifesztuma semmiképp nem egy célt szolgál: az iránymutatás mellékes, az üzenet lényege annyi, hogy a kapitány pár új rangjelzés és plecsni reményében szívesen új rohamra indulna, hiszen ezt súgják az alkoholgőzös ambíciók. Amíg viszont az öregfiúvá szelídült, nyugállományba vonult ezred helyére nem sorakozik fel új emberanyag új tartalommal, addig marad a prófétaság és az ábrándozás.
Próféta azonban a saját hazájában senki nem lehet. Szanyi pláne nem.
„Az eredendő bűn az volt, hogy 2006 őszén olyan megszorításokat vágtunk a népünk nyakába, amelyekről ordított, hogy semmi közük nincs a baloldalisághoz.” Bár ez valóban mélyenszántó megállapítás, azonban korántsem igaz. A hazai baloldaliság már 2006-ot megelőzően is arról szólt, hogy mindenkit lehúzzanak, ahol és ahogy csak lehet, hiszen szocializmus addig van, amíg el nem fogy a mások pénze. Az említett évtől kezdve vált nyilvánvalóvá, hogy ez utóbbi bekövetkezett, ezért kezdtek el az intézkedésekre megszorításokként hivatkozni.
Miután ezt megtudtuk, a kapitánynak hála az sem marad rejtve előlünk, hogy miért erős a mostani országvezetés. Ennek oka abban áll, hogy ,„turbó üzemmódra kapcsolta az adóprést” majd (hat mondattal később) valahogy mégis ,,adókedvezményt adott a középosztálynak”. Ez a közteherviselésre erősen hajazó jelenség néha még akár így is elsülhet: az emberek igazságérzete javul, a terhek megoszlásának köszönhetően pedig szívesebben támogatják azt a politikát, amely ezt célozza. Hatványozottan így van ez, ha egy hasonló kezdeményezés azt vonja magával, hogy egyáltalán kialakul valami, amit középosztálynak nevezhetünk. Ez a réteg ugyanis a baloldal idején egyszerűen nem látszódott, nem öltött testet, nem is tudtuk, hogy kikről beszélünk, amikor a középosztály tagjait említjük. Napjainkban viszont már erősen körvonalazódik, hogy mi is ez az egész, hiszen még Szanyi is rámutat, van középosztály, amely ráadásul adókedvezményt is kap. A titok azonban nem ennyiből áll: egy társadalmi réteg nem úgy alakul ki, hogy kedvező adózási feltételek teremtődnek a számára, hanem sokkal inkább munkahelyek, amelyek lehetővé teszik a létének fenntartását.
A helyzetértékeléssel vegyes iránymutatás nem mentes attól a rendszerkritikától sem, amely a külhoni magyarok választójogának biztosítását veszi célba, mondván, hogy ez is az ördögi terv része, amely a pozíciószerzést és megtartást szolgálja. A nagy keserűség közepette azonban még a kapitány sem vette észre, hogy mennyire ízléstelen ezzel akkor támadni, amikor a huszonegyedik század legnagyobb népvándorlása van folyamatban. Talán a káposzta is megmaradt volna, ha megelégszik azzal a kijelentéssel, hogy a Fidesz terve „gonosz, de nem igazán ördögi. Az ördögnek ugyanis van ízlése, eleganciája, tudása. Orbánék viszont bugris disznók”. Szanyi Tibor már csak tudhatja, úgy látszik a nagy alámerülésben nem kerülte el Dante poklának legmélyebb bugyrát sem, innen az információ.
Az országot ideális állapotba hozó tervezett reformintézkedések a körlevél alapján még mindig a csak tagadásból és a demagógiából állnak: Szanyi a legextrémebb jóléti szolgáltatásokat követeli befektetett energia nélkül: így például huszonegy éves életkorig mindenkinek ingyenes oktatást, sőt étkeztetést. Az ehhez szükséges forrásokat szokás szerint most is az olvasó fantáziájára bízza, azt azonban rendíthetetlenül kéri, hogy szűnjön meg a különbség magánvagyon, szövetkezeti vagyon és állami vagyon között. Ha ez utóbbi lehetővé válik akkor „Magyarország a sokféle együttműködések, szövetségek paradicsoma lesz”. Hogy ez mit jelent, azt sajnos nem tudjuk meg, bár élek a gyanúval, hogy nem is akarjuk megtudni.
Szanyi új manifesztuma semmiképp nem egy célt szolgál: az iránymutatás mellékes, az üzenet lényege annyi, hogy a kapitány pár új rangjelzés és plecsni reményében szívesen új rohamra indulna, hiszen ezt súgják az alkoholgőzös ambíciók. Amíg viszont az öregfiúvá szelídült, nyugállományba vonult ezred helyére nem sorakozik fel új emberanyag új tartalommal, addig marad a prófétaság és az ábrándozás.
Próféta azonban a saját hazájában senki nem lehet. Szanyi pláne nem.