Próbálj meg lazítani!

Tegnap ismét a hónapok óta ismételgetett ötvenszázalékos – közszférát érintő – béremelési javaslattal kampányoltak, pedig a valaha szakértői pártként aposztrofált szocialisták tudhatnák a leginkább, hogy a fedezet nélküli fizetésnek piacgazdaságban nincs értelme. Adóssághoz, inflációhoz vezet, lásd a 2002-es országgyűlési választások kapcsán megszavazott, úgynevezett jóléti csomagjukat.

Ezzel együtt tény, hogy a magyar „havi fix” reálértéke alacsony, különösen akkor, ha a nyugat-európai jövedelmekkel vetjük össze. Utóbbiak elérése persze rövid, de középtávon is ugyanolyan illúzió, mint az átlagos Lajtán túli gazdasági fejlettségi szint megközelítése.

Ugyanakkor a kormánynak lépni kellett, hiszen mind többen választják a boldogulást Nyugaton, amely cseppet sem jó – a „kivándorlók” a brit, a német, vagy éppen az osztrák gazdaságot és költségvetést gyarapítják. Ráadásul az itthon maradók komfortérzete sem lesz jobb attól, ha naponta hússzor elolvassák a statisztikai jelentését, miszerint „eltűnt” az infláció.

A kormány persze mindezt nem nézte ölbe tett kézzel, módosította az adórendszert, hogy a havi fixből több maradjon – ezt szolgálta az egykulcsos szisztéma bevezetése. Másfelől különböző kedvezményeket léptetett életbe, hogy konzervatív, a jobboldali közgazdasági áramlatba illeszkedő modellje új és jobb helyzetet teremtsen a lakosság számára. Olyan rendszerszintű átalakítások zajlottak le azonban 2010 óta, amelynek a gyümölcsei csak pár év alatt érnek be.

Mindehhez szükségeltetett a gazdasági növekedés, valamint a költségvetés konszolidálása is.

Nem kívánjuk azonban senkire ráerőltetni, hogy a folyamatosan javuló makrogazdasági mutatókat „éljenezze”, miután a költségvetési hiány, az adósságráta vagy éppen a folyó fizetési mérleg egyenlege első pillantásra nem illeszkedik a háztartások napi rutinjához.

Csak azt kell éljenezni, amelyet a mindennapokban is éreznek: a kimutatások szerint pár év leforgása alatt a korábbiakhoz képest több ezer milliárd forinttal több maradt a családok kasszájában, pont az átalakított adórendszer miatt.

Viszont – higgyék el –, a nyugati befektetők vagy éppen az Európai Unió a felsorolt indikátorok alapján „ítél”: például a nagy német járműipari cégek akkor invesztálnak ide tőkét, s teremtenek ezerszámra munkahelyet, amennyiben kiszámítható a költségvetés, a szabályozói környezet, és az adórendszer alapjait évente kétszer nem írják át. S az Európai Unió is csak akkor utalja át az ezermilliárdokat, amennyiben feszes az államháztartás, rend van az állami pénzügyekben. Mind Brüsszel, mind pedig a tágabb értelemben vett Nyugat pénzére szükségünk van: a Magyarországon megvalósuló fejlesztések kilencven százalékát ők biztosítják. Ha utazunk az országban, lépten-nyomon láthatjuk a táblákat, hogy „ezt a projektet az Európai Unió támogatta”, vagy éppen gondoljunk az Audi, a Mercedes és az Opel fejlesztéseire, továbbá arra: miért is kötött a kormány stratégiai megállapodásokat a hazánkban működő – túlnyomórészt nyugati – nagyvállalatokkal.

Persze az sem a véletlen műve, hogy a kormány most próbál meg lazítani: finanszírozási gödör, „egy kis áramszünet” lehet ugyanis abból, hogy az uniós pénzek – a közösségi költségvetési periódus kifutása, valamint újraindulása – a megszokott menetrend helyett később érkeznek, s beüthet némi világgazdasági krach is a kínai gazdaság lassulása miatt. A honi gazdaságpolitikának így többletforrásokat kell generálnia bizonyos ágazatokban – az otthonteremtési program ezt szolgálja az építőipar számára. Eközben sokat hozna a konyhára egy átfogó bürokráciacsökkentő csomag is – ez elméletileg elkészült, de a puding próbája az evés.

Legalább ilyen fontos lesz a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikájának alakulása is: ha kitart a jegybanki „pénzeső” – alacsony kamatok és bővülést segítő hitelpumpa –, akkor az „összlazító” gazdaságpolitika révén jó eséllyel fenntartható lesz a nemzetgazdaság gyarapodása.

Ez, vagyis az észszerű lazítás tűnik most a legjobb receptnek. Hogy jövőre malacunk legyen!